A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni.

Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek.

Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, „hazug kutya”! Pedig a kutya nem hazudik.  A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás.

Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád.

A SzóTudásTár egy olyan online elérhető szótári adatbázis, amelyet a Tinta Könyvkiadó fejlesztett ki a magyar nyelv szókincsének átfogó és hiteles bemutatására, illetve dokumentálására. Magába foglalja a szavak jelentését, eredetét, szinonimáit, ellentétes jelentésű megfelelőit, valamint egyéb nyelvészeti információkat. Az adatbázis egyetlen platformon biztosítja a Tinta Könyvkiadó által korábban publikált szótárak anyagát, mellyel hiánypótló szerepet tölt be mind a hazai, mind a nemzetközi lexikográfiában.

A Tinta Könyvkiadó Magyarország egyik vezető nyelvészeti szakkönyvkiadója, amely elsősorban magyar nyelvű szótárak, nyelvészeti monográfiák és oktatási segédanyagok kiadásával foglalkozik. Az 1992-ben alapított kiadó célja a magyar nyelvi örökség ápolása és fejlesztése, különös tekintettel a szókincsbővítésre és a nyelvtudományos kutatások támogatására. Kínálatában számos tematikus szótár, mint például szinonima-, etimológiai és ellentétszótárak, valamint nyelvi kézikönyvek és oktatási segédanyagok szerepelnek, amelyek a nyelvtanulók, tanárok, kutatók és a magyar nyelv iránt érdeklődők számára is hasznosak.

A SzóTudásTár kiemelkedik az online szótári tartalmak közül, és hiteles forrásként és hivatkozási alapként használható. Sok online elérhető szótár és nyelvi anyag megbízhatósága megkérdőjelezhető, hiszen az internet bárki számára lehetőséget nyújt tartalom közzétételére, gyakran visszakövethető és hiteles szakmai háttér nélkül. Ezzel szemben a SzóTudásTár kiadója számos szakmai díjjal és elismeréssel rendelkezik. Elnyerte például a Magyar Tudományos Akadémia Szótári Munkabizottsága által adományozott Kiváló Magyar Szótár díjat, a Könyvtárosok Országos Egyesületének Fitz József-díját, amely a legjelentősebb könyvet ismeri el, valamint a tanári szakmai zsűri által odaítélt Budai-díjat, amely az oktatást és nevelést legjobban segítő könyvet tünteti ki.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. február.

Éppen három évtizede annak, hogy egy jeles kollégám, Pásztor Emil tanulságos dolgozatot tett közzé a Magyar Nyelvőr című folyóiratban ezzel a címmel: „Hogy is írta Arany János?” A tanulmányból megtudhattuk, hogy Arany Toldijában az évek, évtizedek során az ostoros gyermek-ből ostoros gyerek lett – tehát elmaradt a gyermek szó m hangja –, a néki neki-re módosult, a kémel ige kémlel-re, a csolnak csónak-ra, mégpedig jó néhány helyen, és még hosszasan sorolhatnám a példákat arra, hogy a pontos idézés már akkor sem volt erősségünk.

Most, harminc év elteltével azt kell megállapítanom: a helyzet e téren még tovább romlott. Egyre kevesebben gondolnak arra, hogy ha költőt idéznek, abban az idézetben minden önkényes módosítás (szócsere, szóbetoldás vagy -kihagyás, a szóalak megváltoztatása stb.) hibának számít, hiszen megváltoztat(hat)ja az idézett rész értelmét, hangulatát, ritmusát, stílusértékét. Ezenkívül azt is tapasztalom, hogy az idézők mind gyakrabban tulajdonítanak egy-egy ismert verssort más költőnek, mint akitől valójában származik. Mindezek szemléltetésére mai írásomban olyan, általában közismertnek számító idézeteket, költői alkotásokból vett részleteket gyűjtöttem egybe s mutatok be, amelyek talán meggyőzik olvasóimat arról, hogy erről a kérdésről nem szabad hallgatnunk, sőt – szerintem iskolán belül és kívül egyaránt – tennünk kellene egyet s mást e terjedő jelenség megfékezésére. (Én pl. éppen ezzel a cikkel próbálok valamit tenni.) Pusztán helyesírási eltérésekkel nem foglalkozom, mert azt nem tekintem hibának, ha egy ismert költői idézetet a mindenkori helyesíráshoz igazítunk, tehát pl. a 18–19. századi cz betűk helyett csupán c betűt írunk, amely csak a 20. század elején vált a helyesírási szabályzat által elismert betűvé, vagy a kétjegyű mássalhangzóknak a hangnyújtást jelölő korábbi kétszerezését egyszerűsítjük, tehát pl. a veszszük formát vesszük alakra cseréljük. Az ilyen módosításokat inkább hasznosnak érzem, mivel ezek megkönnyítik a szöveg olvasását. De most már következzenek a példák!

Elsőnek a zavaró szóbetoldásra mutatok be egy példát. Egy országos napilapból idézem a következő részletet: „Az utóbbi fél évszázadban sohasem volt nagyobb szükség az értelmiségre, mint most, amikor a leghallgatagabb (száraz ágon hallgató ajakkal meddig ültök még csüggedt madarak)”.

Remélem, olvasóim közül sokan észrevették vagy legalább megérezték, mi itt a hiba. Az, hogy az újságcikk írója Tompa Mihálynak, a 19. század egyik népszerű költőjének híres allegorikus verséből hibásan idézte a bevezető két sort. Önkényesen beletoldott egy még határozószót, ezzel meghamisítva a költőt, s agyoncsapva a vers ritmusát. Hát szabad így idézni? Hogy olvasóim ne erre a meghamisított változatra emlékezzenek vissza, ide iktatom a versnek („A madár, fiaihoz”) egykor sokat idézett első versszakát, úgy, ahogy Tompa megírta. A sorvégeket ferde vonallal jelzem:

„Száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak? / Nincs talán még elfeledve a dal, / melyre egykor tanítottalak?!”

Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét.

A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.

Barát annak való, aki nemcsak oldódni, de oldani is képes.

Lehet szánalmasan öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen.

Tudni a „nem tudást”, és mégis folytatni: emberfölötti az emberben.

A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha ezt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet.

Önismeret hiányában a cselekvés is tévútra fut.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. január.

Pálfordulás szavunk jelentése, mint olvasóink legnagyobb része nyilván tudja is: ’vélemény, magatartás hirtelen, váratlan megváltoztatása’. Ez az összetétel bibliai eredetű, ugyanis Pál apostolnak az Apostolok cselekedetei 9. részében elbeszélt megtérésére utal, a Pál fordulása birtokos jelzős szerkezetből rövidült. Benne a fordul ige jelentése ’megtér, jobb útra tér’; ez a jelentése a szónak mára már kihullott nyelvünkből. A bibliai történet az Úr hangját halló, mindaddig kereszténygyűlölő Saulnak váratlan megtérését beszéli el, amikortól Saul – immár Pál néven – Krisztus követőjévé, a keresztény eszmék hirdetőjévé vált, akit hitében sem üldöztetése, sem megköveztetése nem ingatott meg, s akinek megtérését az egyház január 25-én ünnepli.

Luca Giordano: Pál apostol megtérése

A szót azért vetítettem ki írásom címébe is, mert ilyenféle pálfordulás nemcsak az emberek életében következhet be azáltal, hogy valamely korábbi véleményükkel gyökeresen szembefordulnak, hanem a szólások, közmondások s egyéb állandósult szókapcsolatok életében is.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. december.

Alig néhány hete annak, hogy egy tévécsatornán egy pszichológusnak, Bagdy Emőkének előadására bukkanva s ott azonnal le is horgonyozva erre a kifejezésre figyeltem föl: pici hópata. Mint az előadásból kiderült, ezt a szürrealista képzettársításokat idéző kifejezést a jeles pszichoterapeuta egy kisgyerektől hallotta, s azt is megtudhattam, hogy aprócska megalkotója a környezetében gyakran elhangzó pszichopata szót akarta utánozni, kimondani. Ebbeli igyekezetének eredménye a rejtelmes, varázsos pici hópata.

Ahogy meghallottam ezt a naiv gyermeki szóalkotást, elhatároztam, hogy erről írni fogok a Nyelvünk tája rovatban. Nem annyira magáról erről a szóról, amely gyönyörűen megmutatja, hogy a kisgyerek hogyan keres – és talál is – fogódzókat egy általa még nem ismert, többnyire idegen szónak a megértéséhez (pici + hó + pata), hanem inkább erről a témáról, erről az ösztönös kreativitásról s annak nem csupán egyedi, egyszeri példányairól, hapax legomenonjairól, hanem többé-kevésbé társadalmivá is vált alkotásairól.

Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.

Ő az, aki utánam jő, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.

Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!

És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árusait és a pénzváltókat, amint ülnek vala, És kötélből ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból.

Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. október.

A IPM Magazin 2010. augusztusi számából, annak „Varázsigék, palindromok és tiltott betűk” című írásából idézem a szerző, Károlyi Zsuzsa rejtvényszakértő következő mondatait:

„A nyelvi játékot, illetve annak eszperente elnevezését Karinthy Frigyes alkotta az eszperantó szó alapján. Az eszperente jellegzetesen magyar nyelvi játék, ugyanis efféle nyelvi bravúrt – bár próbálkozások akadnak – más nyelveken nehéz előállítani.”

Már amikor olvastam az érdekes írást, elhatároztam, hogy a „Nyelvünk tája” rovatban egy cikk erejéig előbb-utóbb követem a szerző példáját, s magam is bemutatok olyan szavakat, amelyeknek alkotóját is ismerjük. Olvasóink nyilván tudják, hogy túlságosan sokat nem markolhatok, hiszen egy-egy szavunk megalkotójának nevét általában ugyanúgy nem ismerjük, mint ahogy például közmondásaink, szólásaink szerzőinek kilétéről sincs tudomásunk. De ahogy az utóbbi esetekben is vannak kivételek – a szállóigeként nyilvántartott mondások szerzőit történetesen többnyire meg tudjuk nevezni –, úgy, bár jóval kisebb számban, a szavak között is akadnak olyanok, amelyeknek ismerjük a megalkotóját. Egyébként még átmenet is van a szállóigék és a szavak között, hiszen például a csapot-papot (otthagy) szólást akár szónak, nevezetesen ikerszónak is tekinthetjük – nem ok nélkül szerepel értelmező szótárunkban is –, s íme, ennek jól ismerjük, sőt személyhez is köthetjük eredetét. Ez a szó(lás) Petőfi Sándornak Csokonai című tréfás verséből származik. Benne egy kálvinista pap borozgatásra invitálja pincéjébe Csokonai Vitéz Mihályt. A házigazda kidugaszolja a hordót, tenyerét a lyukra nyomja, s a költőt felszalajtja a lakásba az ott felejtett csapért. Csokonai nem találja a csapot, a szomszédba megy kölcsönkérni egyet, s mivel – innen kezdve Petőfit idézem – „A szomszédban valami lakzi volt, / Elébe hoztak ételt és italt; / És ím az étel és bor mellett / És a zenészek hanginál / Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. október.

Remélem, a TINTA blog olvasóinak – írásom címét látván – nem az jut legelőször eszükbe, hogy nocsak, a nyelvész ezúttal a bűnüldözés, sőt ezzel együtt akár a bűnözés szakszavait igyekszik megmagyarázni nekünk, hogy jobban eligazodjunk közöttük. Voltaképpen az sem ártana, ha csakugyan ezt tenném, hiszen ha belelapozunk egyik-másik bulvárlapunkba, vagy rákattintunk valamelyik horrorhíradóra, azt láthatjuk-tapasztalhatjuk, hogy egymást érik a szörnyűségek szóban, írásban és képben egyaránt. Bár a tévécsatornák thrillerein, az agresszióra építő számítógépes játékokon vagy a mindennapok rémtörténeteinek híradókbeli megelevenítésén edződött fiataljaink nem is járatlanok a szleng világában, legalább az idősebbek kedvéért talán nem is ártana egy kis okítás e tárgyban.

El kell ismernem, nagy a kísértés, hogy mondanivalómat ilyen irányba kanyarítsam, de ellenállok ennek, mert egészen más a célom. Nyelvünkből indulok ki, de nem azért, hogy ennek segítségével a világ szennyesét teregessem ki a magunk szennyesével együtt, hanem éppen ellenkezőleg, arról igyekszem szólni, hogy anyanyelvünk a különféle kataklizmák, egyéni és közösségi tragédiák, sorsfordító események között is köszöni szépen, jól megvan; nem kell eltemetni.

Hogy erről írok, ahhoz az ötletet Balázs Géza nyelvész kollégámnak köszönhetem, aki a Nyelvünk és Kultúránk című, negyedévenként megjelenő lap 2010. évi 3. számában A magyar nyelv jövője címmel írt egy figyelemre méltó tanulmányt. Ennek a dolgozatnak Hogyan jön a nyelvhalál? című fejezete fogott meg, annak az első bekezdése. Idézem is, némileg megrövidítve.

„A nyelvhalál nem úgy következik be, hogy a nyelv fogja magát, és meghal. A nyelvhalált a nyelv fokozatos visszaszorulása előzi meg. Először a nyelv nyilvános, hivatalos használata szorul vissza. Az oktatásban először csak néhány iskolatípusban, néhány tantárgy esetében bukkan fel egy »fontosabb« vagy »sikeresebb« nyelv, majd ennek aránya fokozatosan nő. A folyamat végén az adott nyelv már csak az alapiskolában és egyetlen tárgyként létezik. Esetleg tiltják is. A szakmákban, tudományokban már nem lehet használni a nyelvet, mert a szakmákat idegen nyelveken tanulták. Ezután a nyelv a baráti társaságokba, majd a családokba szorul vissza. A családban legtovább a nagymama és a nagypapa beszéli. Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának, aki már többnyire egy más nyelven beszél a szüleivel. A gyermek már csak néhány dalt, mesét, állandósult szókapcsolatot ismer a nyelven. Még egész életében felismeri, de már nem használja. Gyerekei már csak hírből ismerik.”

"Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának"

Kedves fiam, a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden, Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass.

A hit, amelyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden létező létrehozójában, és az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, és a Szentlélekben, ki a prófétákból s az apostolokból, valamint az evangelistákból szólott.

Kik az így egybefűzött szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg, az eretnekség fejének szolgái, és nem a szentegyház fiai.

Akik hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit cselekedetek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban nem lesz részük.