Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. június.

Elöljáróban csupán annyit, hogy írásom címe ellenére nem arról a bizonyos, sárga alapon fekete foltos, macskaféle ragadozóról (Panthera pardus) lesz szó a következőkben, amelyre Afrikában, Ázsiában, továbbá még a világ nagy állatkertjeiben bukkanhatnak rá olvasóink, hanem valami egyébről; olyasmiről, amihez egy nyelvész is érthet.

Névfelidéző szókapcsolatok

Megesküdni nem mernék rá, de úgy emlékszem, a Tinta Könyvkiadó vezetőjének kérdésére bő egy évtizede én javasoltam ezt a megnevezést (névfelidéző szókapcsolatok) a mindennapi nyelvhasználatban meglehetősen gyakori olyan állandósult szókapcsolatoknak a megjelölésére, amelyek voltaképpen tulajdonneveket helyettesítenek közszavakból álló, többnyire metaforikus kifejezésekkel. Az „Alakzatlexikon – A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve” című, Szathmári István főszerkesztésében megjelent műben (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008) egyébként kétféle megjelölés is található ezek megnevezésére, bár a kettő természetesen nem teljesen ugyanazt jelenti, s nem cserélhető fel egymással tetszés szerint. Az egyik kifejezés az epitheton ornans, amely állandósult, díszítő, eposzi jelzőt jelent, illetve irodalmi műben olyan melléknévi kifejezést, amely egy szereplőt minden említéskor jellemez. Ilyen pl. a görög-római mitológiából Akhilleusznak gyorslábú, Odüsszeusznak leleményes jelzője, hasonlóképpen Mátyás királynak igazságos jelzője (ilyen sorrendben is: Mátyás, az igazságos), Petőfinek A helység kalapácsa című komikus eposzából pedig a helység kovácsának, Fejenagynak széles tenyerű szerkezetes jelzője. A másik idevágó alakzattani műszó az antonomázia. Ez olyan szóalakzatot jelent, amelyben tulajdonnevet közszó vagy közszavakból álló kifejezés helyettesít a tulajdonnév említése nélkül is, pl. a törökverő szó Hunyadi Jánosra, a haza bölcse kifejezés pedig Deák Ferencre utal.

Nem vagyok történész. Viszont vallom, hogy a nemzet történelmét mindenkinek ismernie kell, akár egyetértő, akár eltérő véleményt alakít ki magában bárki, netán a közfelfogással vagy a hagyománnyal ellentétben.

A magyar nép hitt a túlvilági életben, megkülönböztette a testet és a lelket, tudta, hogy a világot Isten teremtette, s a mennybe vezető emberi utat egy égig érő fában képzelte el.

Hivatalos állami himnuszunk mindmáig egy imádság: „Isten, áldd meg a magyart”.

Ezerszáz éve élünk Európának ezen a részén, a Kárpát-medence közepén. Ez a puszta tény önérzetnövelő öröm.

A múltat nem lehet tőlünk elvenni. De az csak akkor a miénk, ha ismerjük.

Múltunk ismerete biztosítja azonosságtudatunkat, a mindenkori jelen politikai problémái között pedig eligazítást nyújt.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. június.

Minden ember – még a nyelvész is! – nemegyszer bukkan olyan szavakra, amelyekről hirtelenében azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák. Lehet, hogy a káptalan szóra ez nem vonatkozik, mivel egy szólásunk révén igen sokunknak legalábbis ismerős a szó, de azért egy rövid kis cikkecskét, úgy gondolom, megér.

Aki nekem először tette fel a káptalan mibenlétére vonatkozó kérdést, az – érdekes módon – nem is egészében a szó eredete felől érdeklődött, hanem azt kérdezte meg, mit jelent a káptalan szó „töve”, vagyis a káp. Mit felelhettem erre? Azt mondtam: semmit. De, miután bővebben is válaszoltam, azt is hozzátettem, hogy nagyon is érthető, logikus a kérdése, mivel a talan szóvégződés csakugyan azt sugallja, hogy a -talan, -telen fosztóképzőnek a káp „szóhoz” igazodó alakjával van dolgunk.

Pedig a valóság nem ez. A mi fosztóképzőnknek ténylegesen semmi szerepe sincs e szóban. A káptalan a ’fej’ jelentésű latin caput kicsinyítő képzős származéka, és már a klasszikus latinban megtalálható ’fejecske’, illetve ’fejezet’ értelemben. Ez utóbbi jelentés egyházi használatban alakult ki, mivelhogy a szerzetesek, kanonokok gyűlésének elején fel szoktak olvasni egy-egy részt, azaz fejezetet a Bibliából és a regulákból. Jelentésátvitellel így, ezzel a szóval nevezték meg azt a helyet is, ahol a szerzetesek és kanonokok összegyűlnek, sőt, magának a tanácsadó papi testületnek is ez lett a neve. Az pedig, hogy ’hiteles – azaz okleveleket kiadó és megőrző – hely’ jelentésben is élt, a magyarországi káptalanok és konventek jogszolgáltató tevékenységének nyelvi nyoma, egyúttal bizonyítéka. S természetesen ezzel függ össze az is, hogy az a szólás, amelyre cikkem elején már utaltam is, vagyis a nem káptalan a feje forma, azért jelenti azt, hogy akire mondjuk, az nem tud mindent megjegyezni, a fejében tartani, mert a káptalan a jogszolgáltatás s a tudás jelképévé is vált.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. május.

Anyanyelvünk, ez a csodálatos gazdagságú kommunikációs eszköz szakadatlanul változik, leginkább szókincsében. Új meg új szavak bukkannak fel, a már meglevőknek pedig gyakran változik, módosul a jelentésük. Ez nem baj, sőt ez a természetes. Ám az az érzésem, hogy egyik-másik szavunk olykor hűtlenkedik, „félrelép”, azazhogy mi, a használók késztetjük félrelépésre. A következőkben erre mutatok be olvasóinknak két példát.

Kliens

Egy orvos szájából hallottam nemrégiben egy rádiós beszélgetésben – s jegyeztem fel azon nyomban – ezt a mondatocskát: „Sokszor elmondom a klienseimnek ezt a történetet”. Azért jegyeztem fel, mert már máskor is akadtam ilyen adatokra. A sok között pl. erre: „annál is inkább fontos számukra az általános orvosi szolgáltatás zavartalansága, mivel mintegy 800 kliens tartozik hozzájuk”.

Kliens vagy páciens?

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon
a szomorúság évgyűrűit?

Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Szerelempárti vagyok. Hogy mi a különbség a szerelem nemisége és a puszta nemiség közt, azt annak, aki nem tudja, úgyis hiába magyaráznám. Ha angyaloknak nyelvén szólnék is, akkor sem értené. Az a különbség, ami a marharépa és a manna, a rossz vers és a jó vers között.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. április.

Két szó. Két idegen, mégpedig latin eredetű, de már szinte mindenki által ismert szó, amelyet többen is próbáltak magyarítani, de sikertelenül. Olyannyira sikertelenül, hogy az utóbbi évtizedben mindkettőnek még egy-egy fontos új jelentése is kifejlődött. Írásomban nemcsak a két új jelentést mutatom be olvasóinknak, hanem azt is, miért éppen ezt a két szót állítottam egymással párhuzamba.

A mustrát éppen annak megvilágításával kezdem, amire fenti „előzetesemnek” a legvégén utalok. Azért illik nagyon is egymás mellé pontosan ez a két szó, mert az a jelentésbővülés, amely alig pár év alatt végbement bennük, történetesen éppen ellentétes irányú. Tudvalevő, hogy nyelvünkben megkülönböztetünk tárgyas és tárgyatlan igéket. A tárgyas igének van – vagy legalábbis lehet – nyelvtani tárgya, a tárgyatlannak nem. Tárgyas ige pl. a lát, mert számos nyelvtani tárgy kapcsolódhat hozzá (álmot lát, látja a filmet, mindent lát stb.), de tárgyatlan a nyugszik ige, mert tárgyas bővítménye nem lehet, legföljebb határozói, pl. békében nyugszik, keze a szék karfáján nyugszik stb. Más kérdés, hogy számos ige tárgyas és tárgyatlan egyaránt lehet. Történetesen a lát ige is lehet tárgyatlan bizonyos jelentésekben, pl. munkához lát, de most ebbe ne mélyedjünk bele! Mondanivalóm szempontjából most az a lényeges, hogy a regisztrál és a kommunikál az utóbbi hat-nyolc évben éppen egymással ellentétesen bővítette jelentéskörét. Az első tárgyasból vált tárgyatlanná (is), az utóbbi, a kommunikál pedig éppen fordított utat jár(t) be. Ennyi bevezető után most vessünk rájuk egy-egy pillantást külön-külön is!

Regisztráció a Facebookra

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. március

A napjainkban futó televíziós vetélkedőkben az elmúlt hónapokban többször is találkozhattunk a paszternák nevű növénnyel. A játékban éppen részt vevők – pl. „A kód” címűben más-más kérdésben s más alkalommal ugyan, de kétszer is – nagyjából tudták, bár inkább csak sejtették, mi is ez voltaképpen, mégis úgy vélem, e rovatban érdemes egy rövid cikk erejéig foglalkozni vele. Természetesen elsősorban a nyelvész szemével nézve!

Kezdjük mindjárt a nevével! Én a paszternák alakot választottam, de nem kis részben azért, mert a vetélkedőkben rendre ez a névváltozat fordul(t) elő. Szótáraink, kézi- és szakkönyveink, lexikonjaink azonban kb. egyenlő arányban választják fő címszóul a paszternák, illetve a pasztinák formát, s az is gyakori, hogy a két szót már eleve vagylagos változatként jelölik meg. Mindjárt hozzáteszem, hogy mindkét elnevezés helyes, illetve védhető, mivel mindkettő a latinból származik: a pastinaca, illetve a pasternata alakból, ezek pedig egyaránt a ’kétágú kapa’ jelentésű latin pastinum szóra vezethetők vissza. Hozzánk a szó, immár növénynévként, a németből került, közvetlen forrásként elsősorban a középfelnémet pastornac, illetve a bajor Pastinak jöhet számításba. Botanikai szakelnevezése egyébként Pastinaca sativa.

Pastinaca sativa, avagy paszternák

Legyen vállalható
aki átlátható.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Szerelem, jaj, te szerelem,
dadogást hoztál, tébolyt,
életem, telivér életem:
jég alatt alvó vérfolt.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. február.

E néhány bevezető sor után egy rövid téli sétámról számolok be olvasóimnak. Elismerem, kis tudósításom nem mindenben felel meg a valóságnak, s nem is minden szavát használom rendszeresen, de kérem, nézzék ezt el nekem. Még a cikkben mindent megmagyarázok!

„Tegnap, amikor egy kicsit kisütött a nap, kószáltam egyet a belvárosi lakóhelyem közelében levő, még télen is szinte mindig népes, ún. sétálóutcában, s itt-ott le is ülve egy-egy padra figyeltem az embereket. Voltak köztük fiatalok és öregek, azaz fruskák is és aggastyánok is. Volt köztük magamutogató, feltűnést kereső ripacs, volt esetlen, nehézkes mozgású melák vagy kárörvendő kaján figura, továbbá feltűnt egy magában dünnyögő, imbolygó járású huligán is, akivel nem szívesen találkoznék sötétben. Az egyik mellettem elhúzó, bánatos képű paliról lerítt, hogy csak az nem csapja be, aki nem akarja. Egy másik muksó, aki szembe jött velem, nem nézett rám, csak a nőkön járt a szeme. Feltűnt egy háromtagú férfitársaság is, s arra figyeltem föl, hogy mindig csak a középső beszélt, de az annál hevesebben, hangoskodva. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ő a kis csoport központja: ő a jani. De, miként a többi is, ő is beleillett a képbe. Így van ez jól – gondoltam. Így kerek a világ.”

A melák, a fruska, a muksó meg az aggastyán az utcán

Tulajdonnévből személyminősítő szavak

Nos, mindössze ennyi a kis beszámoló. Az idézőjelekkel, amelyek közé fogtam, ugyanazt igyekeztem jelezni, amit cikkem legelején már említettem is, vagyis hogy ez nem az én stílusomat tükrözi. Hát akkor miért hoztam ide? – kérdezhetik olvasóim, s nem ok nélkül. A válaszom: azért, mert e kis helyzetjelentésemben olyan, általában embereket megnevező, sőt valamelyest minősítő – a szövegben dőlt betűsen olvasható – szavakat gyűjtöttem csokorba, amelyek mindegyike egy-egy tulajdonnévből származik, s így vált köznévvé. Lássuk csak őket egyenként!

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. január.

Kisiskolás koromban az volt a szokás, hogy ha valamelyikünk olyasmit mondott, amit nemigen lehetett elhinni, a hitetlenkedők egyike gyorsan megkérdezte: Nincs hazugság nélkül? A füllentő ilyenkor, hogy bizonyítsa igazát, azonnal rávágta: Nincs, persze hogy nincs! Abbeli igyekezetében, hogy elkerülje a leleplezést, szinte gépiesen, nyomban válaszolt, s csak a többiek harsány kacaja ébresztette rá a valóságra; arra, hogy éppen ezzel a válaszával tagadta meg saját korábbi szavait.

Sajnos, a sajtóban is gyakran bukkanok olyan mondatokra, megállapításokra, amelyekkel szerzőjük mást mondott, mint a valóság, sőt amelyeknek épp az ellenkezője igaz. Nem szándékos torzításokra, csúsztatásokra, valótlan megállapításokra gondolok – az efféléket a gyakorlott újságolvasó könnyen észre is veszi, azaz átlát a szitán –, hanem olyan megtévesztésekre, amelyeknek a fogalmazó figyelmetlensége, hanyagsága áll a hátterükben. Efféle, tehát félrevezető, az olvasót, hallgatót ideig-óráig megtévesztő megfogalmazás főleg annál fordul elő, aki – persze, nem szándékosan – saját magának állít csapdát a tagadást, tiltást, a valamitől való megfosztást, valaminek a hiányát kifejező képzők, névutók, igék, szerkezetek halmozásával. Mert ahogy a „Nincs hazugság nélkül?” kérdés is megzavarhat bárkit a maga tagadó igéjével és valaminek híján levést kifejező névutójával, úgy az olyan mondatok is megtéveszthetik mind a megfogalmazót, mind a befogadót, amelyekben szándéktalanul keveredtek össze s hatnak egymásra a különféle tagadó, tiltó és egyéb „negatív” formulák. Az évek során több száz ilyenre bukkantam, de most, szemléltetésül, legyen elég összesen három! Bennük a bajkeverésre alkalmas részeket szemléltetésül már eleve dőlt betűkkel emelem ki.

Betörősztori

Idézet egy megyei lapunkból: „Nem a mértéktelenség jellemezte bűncselekményeinek elkövetésében … 32 éves pécsi lakost, hisz több mint fél év alatt alig akadt olyan hónap, hogy ne tört volna be valahova.”

Nem a mértéktelenség jellemezte? Mértéktelen csak akkor lett volna, ha mindennap betör valahova? Ezt aligha hihetjük el a cikkírónak. A valóság nyilván az, hogy áldozatául esett a tagadószót és fosztóképzőt egyaránt tartalmazó kifejezésnek, s nem vette észre, hogy épp az ellenkezőjét írta annak, amit közölni akart. Ezt kellett volna írnia: Nem a mértékletesség jellemezte…

A kulcsjátékosok hiánya

Részlet egy sportlapból: „a kék-fehérek … vannak olyan erősek, hogy akár a kulcsjátékosok hiányát is nélkülözni tudják”.

Azt készséggel elhisszük, hogy a kulcsjátékosok hiányát általában szívesen nélkülözik, ez ugyanis azt jelenti, hogy a kulcsjátékosok is ott vannak, nem hiányoznak, nincs híjuk. A tudósító azonban föltehetőleg nem ezt akarta közölni velünk, hanem azt, hogy a kék-fehérek még a kulcsjátékosok hiányát is kibírják, azaz – másképp fogalmazva – még a kulcsjátékosokat is nélkülözni tudják. A két megfogalmazásforma egybekutyulása azonban arra mutat, hogy a cikkíró eltévedt a negatívumok sűrűjében.

„a kék-fehérek … vannak olyan erősek, hogy akár a kulcsjátékosok hiányát is nélkülözni tudják”