A vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után – feltámadunk.

Munkásság az élet sója,
A romlástól mely megója;
S csak az, aki nem hevert:
Várhat áldást és sikert.

Munka s elmélkedés éltem barátai.

A boldogságra kevés csak a jelen,
A múlton épül az s az emlékezeten.

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!

Boldog, ki várja a telet
Egy szebb tavasz reményivel!

A boldogság csak álom, álom.
Csendes éj az álmak hazája;
Félig győzött, aki bátor, – azt pedig
Aki fél, már jó előre: megverik.

Veszéllyel jár a cél, ha nagy.

********

Jó atyánk! hű szerelmed látván
A földön s a lelkek világán:
Keblünk, mint a patak megárad,
S kiöntjük néked hő hálánkat!

Világosság hatalmas Istene,
Ki a reggelnek ura vagy!
Ki adsz a földnek fényt és harmatot:
Fényt s harmatot lelkünknek adj!
A halandó szem messze nem lát,
Küldd hozzánk a szent hit világát!
S erénynek harmatja csillogjon
Lelkünkben, békés olajágon.

Teremtő Isten! hová tekintsek,
Hol ne lássam hatalmadat?
A fényes napban, a porszemben
Te megdicsőítéd magad!

Volnék bár oly nagy, oly magas,
Hogy messze csillagok felett
Hordozám büszke fejemet,
Hová nem ér a szél, a sas:
Nagyságom földön és az égen
Gondviselésed tartaná fenn.

Volnék bár oly kicsiny, parányi,
Hogy a sziklák apró mohában
Eltévelyedném, mint a vándor
Kietlen rengeteg-homályban:
Tudna, látna gondviselésed;
Atyám, bölcs Isten, hála néked!

********

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal, ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk!

Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidűlt fában őrlő szú lakik.
Honfira, honfi ki vádaskodik.

Egymást felfalni érdekink
Csatáiban készek vagyunk,
Fordítjuk a köpenyeget,
Eladó lesz hitünk, szavunk!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint pásztor nélküli nyáj?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

Mi szép szabad hazában élni,
S meghalni érte bátoran!
A harc hevétől izzó szíven
A halál gyorsan átsuhan.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

S te mit mívelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt, s többé vissza nem jő
a víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
Mely a nyílt rónaság felett még
Szabadságot lehel:
De a magasból földre von le
A súlyos fájdalom:
Fenn még jobban elédbe tűnvén
E sors-alázta hon!

Nagy a világ: a hon csak egy!

********

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!

Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.

Így fut az élet,
Szedni siessünk báj-örömit.

Míg a szívnek reménye, álma van:
Ha küzd, ha fáj is, nem boldogtalan.

Az üdv és kín csiráját
  Rejti a szív; mindenik
Balga, vagy jó tettek által
  Gazdagon gyümölcsezik.

Örömeinkre színt s derűt titkon az ád,
akit szeretünk, míg ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, miképp a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

********

Ha a kebel nyugalmán
Bűntudat viharja dúl:
Béke annak a dicsőség
Fény-ölében sem virul.

Esti szellő halk fuvallatára
Földre hull a hervadó levél.
És kik a zöld lombbal felnövétek:
Véle hervadtok le, szívremények!

Ember boldogságán ember ritkán örül.

Ha vágyaid megcsalja a világ,
Hol lélekvásár vak fenéje rág,
Ha tőled körme mindent elragad:
Legyen kincsed a tiszta öntudat!

Dal lesz szomjú keblem áldása,
És a dal engem boldogít.

Ez a világ egy nagy rossz motolla,
Nem lehet sok jót beszélni róla;
Az időnek végnélküli szála
Ezredévek óta foly reája.

Panaszkodjam talán, hogy életem
Annyi zaklató bajjal van tele?
Vagy szidjam a világot, végzetet:
Hogy vadállat az emberek fele?
Nem, nem! csak űzz, csak zaklass, sors! Ne félj,
Meg nem átkozlak téged én soha.

Éljen a barátság,
Földi létünk fűszere!

Hajlik a kor, s kél az ember
Annyi búra, bajra!
– Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.

A tavaszra gondolj télben,
Öröm közt a bús napokra:
Szirtes úton járj merészen,
A rózsák közt óvakodva.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska