Trágya és drazsé

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. február.

Minden nyelv szókincsének fontos gyarapodási forrása a más nyelvekből való átvétel. A miénknek is az. Sátor vagy gyümölcs szavunk török eredetű, az ebéd és az udvar szláv, a mozsár és a selejt német, a citrom és a tigris latin, a zománc és a furmint francia, a tájfun és a víkend pedig angol. Vannak azonban olyan szavaink is, amelyeket – korántsem tudatosan – kétszer is átvettünk, igaz, más-más módon és formában. A következőkben ilyen kettős vagy még többszörös átvételekből kötöttem olvasóink számára egy kis csokrot.

Császár és cár. Császár szavunk valamelyik szláv nyelvből jutott el hozzánk ’király, uralkodó’ jelentésben már 7–800 évvel ezelőtt, de mint rangjelölő elnevezés végső soron Caius Julius Caesar római hadvezér és államférfi nevéből származik. Természetesen ezzel függ össze a német Kaiser is. Ám ez a szláv szó fél évezreddel később még egyszer bekerült nyelvünkbe, ezúttal az orosz nyelvből, mégpedig cár formában, amely szintén a Caesar személynévből ered, annak az oroszban rövidült változata. Noha már Oroszországban sincsenek cárok, a szó történelmi elnevezésként mindmáig él nyelvünkben.
Deli és dalia. A deli oszmán-török jövevényszó; jelentése: ’őrült, merész’. A törökök díszítő jelzőnek is használták. A Szigeti veszedelemből jól ismerhetjük a Deli Vid és Deli Markó nevet. A dalia ugyanez a szó, de ez bolgár vagy szerb közvetítéssel került hozzánk, mégpedig már az ott kialakult ’török katona’, majd általában ’vitéz, hős’ jelentésben.
Dús és dózse. A dús olasz, közelebbről északolasz jövevényszó, amely eredetileg az egykori velencei köztársaság államfőjét jelentette, s amely nyelvünkben a 16. század eleje óta él. Eleinte nálunk is főnév volt, de idővel melléknevesült ’bőséges’, illetve értékes, gazdag’ jelentésben. Két évszázaddal később átvettük, mégpedig ugyancsak az olaszból, annak egyik nyelvjárásából a dózse szót is, amely történelmi elnevezésként máig is az egykori velencei, majd genovai köztársaság fejét jelenti.
Puska, bukszus és buksza. A puska nemzetközi vándorszó, amelyet vagy a németből, vagy valamelyik szláv nyelvből vettünk át a 15. század első felében. A német (vagy szláv) szó forrása a ’szelence, doboz’, illetőleg ’pénztárca’ jelentésű középkori latin buxus, illetve görög bükszosz. ’Kézi lőfegyver’ jelentését úgy nyerte, hogy előbb a kővető gépnek egy dobozszerű alkatrészét nevezték meg vele, majd jelentésbővüléssel vált magának a fegyvernek a jelölőjévé. A puska szó jelentése tekintetében nyelvenként vannak eltérések. Nálunk a puska hosszú csőből, elsütő szerkezetből és agyból álló fegyvert jelent, a lengyelben azonban a puszka (kiejtése: puska) dobozt, az oroszban pedig ágyút jelent. Újabb átvételek során bekerült nyelvünkbe a latin eredetű, örökzöld díszcserjét jelentő bukszus, a német Büchse – Buchse (’doboz, szelence’) szóból pedig a pénztárcát jelentő, kissé népies ízű buksza főnév. A bukszus szónak van puszpáng párja is. Ez voltaképpen egy szószaporító elnevezés, ugyanis a német Buchs (= buxus) és a Baum (= fa) szóból összerakott Buchsbaum megmagyarosodott változata.
Puszpáng vagy bukszus
Sakk és sah. A sakk főnév vándorszó, amelynek végső forrása az ’uralkodó, király’ jelentésű újperzsa šᾱh. Mivel a perzsa eredetű sakkjátéknak legfontosabb figurája a király, erről nevezték el magát a játékot is, s ez hozzánk német közvetítéssel már a 15. század elején eljutott. Bő másfél évszázaddal később pedig – ezúttal oszmán-török közvetítéssel – a ’perzsa, illetőleg később iráni uralkodó, király’ jelentésű sah is nyelvünk szerves része lett, de csak az idézett, szűkebb jelentésben.
Tallér és dollár. A tallér német jövevényszó, a Taler alakból származik. A német szó a Joachimstaler Gulden kifejezésből vált ki, érthető módon, mivel az ilyen pénzeket Joachimstalban verték. Mintegy kétszáz évvel később ugyanennek a német szónak az alnémet daler változatából alakult ki s terjedt el angol közvetítéssel az USA-ban és több más országban használatos pénznem neve, a dollár. Nálunk 1753-ban tűnik fel először.
Tárgy és tárcsa. Tárgy szavunk a 15. század végén bukkan fel nyelvünkben, a szó mai jelentésétől teljesen eltérő ’pajzs, azaz karon viselt védőfegyver’ értelemben, a lovagi élet szókincsének részeként. Forrása a ’pajzs, hordozható fedezék’ jelentésű ófrancia targe szó. A szónak a 16. század végére kifejlődött ’céltábla’ jelentése is, majd fokozatosan társultak hozzá az egyéb, egyre áttételesebb, átvittebb jelentések, mint ’cél’, ’szándék’, ’téma’ stb. Rokonságában azonban van egy olyan szó is, amely szintén a francia targe szóból, annak német Tartsche változatából származik, s amely korong alakú alkatrészt, illetve bizonyos célt szolgáló korongot jelent. Ez nem más, mint a 17. század végétől élő tárcsa szavunk.
Tea és csája. Végső fokon mindkettő kínai eredetű. Az első a korábbi. Ez Európában a hollandból terjedt el, s lett vándorszóvá már a 17. században, míg az utóbbi, a csája – legalábbis nálunk – csak a 19. században tűnik fel. Ezt a bécsi németből vettük át, oda azonban az oroszból került, s a ’tealevél’ jelentésű észak-kínai cshaje szóalakból származik. Nálunk a csája főleg orosz módra készített teát jelent.
Trágya és drazsé. A blikkfangos volta miatt cikkcímszerepre is érdemesített trágya és drazsé szópár tagjai, bármily hihetetlen, azonos eredetűek. Mindkettő az ’ételízesítő’ jelentésű, középkori latin eredetű – oda pedig a görögből bekerülő – tragea szó átvétele. A nyelvünkben a 16. században felbukkanó trágya főnév nálunk eredetileg konyhai műszó volt. Megtrágyázni akkoriban az ételeket volt szokás, mégpedig főleg cukorral, akkori néven nádmézzel. De a talaj termékenységének javítására is használták a trágyáz szót, s ez okozta később azt a látszólagos ellentétet, amely a trágya és a drazsé között fennáll. Szolgáljon e szópár mentségéül, hogy bár a drazsé is a tragea, pontosabban az azzal összefüggő tragema (= gyümölcstál, desszert) származéka, a magyarban való megjelenésük között három évszázadnyi eltérés van!

A talaj "drazséja", trágya
Vásár és bazár. Iráni eredetű vásár szavunk igen régen, alighanem az ősmagyar korban honosodott meg pontuszi kereskedők révén, s az akkor szokásos cserekereskedelemre utal. A szót vasárnap szavunk is őrzi, továbbá számos -vásárhely utótagú helységnevünk. Az így elnevezett települések mind híresek voltak vásáraikról. Nos, ugyanez a perzsa szó sok száz évvel később másodszor is bekerült nyelvünkbe, mégpedig a németből, bazár alakban, s persze, módosult, napjainkhoz igazodó jelentés(ek)ben.