Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv, 121. évfolyam 4. szám (2025), 489-492. oldal

Adamikné Jászó Anna több könyvében írt már Jókai Mór munkásságáról: Jókai és a retorika, Humor és retorika az irodalomtanításban, 33 retorikai elemzés. Jelen kötet nóvuma, hogy a retorika módszerével elemzi Jókai novelláit.

Sok olvasó számára bizonyára újdonság, hogy Jókai összes novellájának együttes terjedelme vetekszik a regények terjedelmével. Nem csak az oldalak, a témák száma is igen nagy számú: vannak ókori és egzotikus témájú novellák, török és orosz témájúak, európai, illetve magyar témájúak, ezen belül az író koráról szólók, történelmiek és ős-történetiek. A novellák egy része nehezen hozzáférhető, ezért a szerző – az elemzések és az elméleti háttér bemutatása mellett – 12 novella szövegét teljes terjedelmével közli, segítve ezzel az olvasó tájékozódását. Ezek a rövid novellák a következők: A fehér angyal, Az eltűnt leányok, Faustina, Az utolsó csatár, Melyiket a kilenc közül?, Sylvester-éjszakák, Miért láttál?, A szegedi vésznapok, Nagymama imakönyve, A nagyapa várkastélya, A béka, A férj kabátja.

Adamikné Jászó Anna könyve bevezetővel (I.) indul, ahol a szerző bemutatja az irodalmi műfajok rendszerét, különös tekintettel az epikai műfajokra. Olvashatunk a novella fogalmáról, a novella műfajának kialakulásáról, a novellatípusokról, valamint az elemzés különböző módszereiről. Megtudhatjuk, hogy a novellák elemzése történhet pszichológiai, eszmetörténeti-irodalomtörténeti, poétikai-kompozíciós, szemiotikai-szemantikai, stilisztikai szempontból, illetve vizsgálható a metafora-, idő-, motívumstruktúra is. A műelemzés egyik klasszikus módszere a retorikai elemzés, amely a novellák szövegének igen komplex feltárását teszi lehetővé.

Adamikné Jászó Anna

A kötet a II. számozott fejezettől kezdve korszakonként vizsgál Jókai-novellákat a retorikai elemzés módszerével. Jókai Mór három szakaszra osztotta saját munkásságát: az első korszak 1843-ban, a második 1861-ben, a harmadik pedig 1880-ban kezdődött. (Jókai 1904-ben halt meg.) Adamikné szerint a novellák szempontjából az első korszakot két részre érdemes osztani: el kell különíteni az 1843-tól 1851-ig tartó időszakot, ezek a korai évek, a novellákban megjelennek a szabadságharc emlékei. A következő novella-korszak az 1850-es évek időszaka, a Bach-korszak. Az Adamikné szerinti harmadik, Jókai szerint második korszak (1861-től 1880-ig) a megújuló parlamentarizmus éveit fedi le. Az utolsó korszak alkotásai, Jókai kései novellái 1880 és 1904 között keletkeztek. Adamikné a több mint 300 oldalas kötetben rengeteg novellát elemez részben vagy egészében. Recenziómban kizárólag a hosszabban bemutatott elemzésekről teszek említést.

A könyv II., III. és IV. fejezete Jókai novelláinak első korszakát mutatja be. A szerző hangsúlyozza, hogy Jókai legelső művei a romantika korában születtek, tetten érhető bennük példaképek hatása, de semmiképpen nem nevezhetők „zsengéknek”. Már az első szövegekből jól kivehető Jókai egyedi írói hangja. Jellemző a szövegekre az olvasók meg-szólítása, az olvasónak a művekbe való bevonása, a kérdések alkalmazása. Többféle szerkezetű novellát alkotott az első években: van lineáris, fraktálos, kirakós-víziós, mozaikos keretes, leíró és lírai jellegű is. Az alkalmazott szerkezetek egy része a huszadik századi novellákra jellemző. Jókai gyakran alkalmaz enthünémát, azaz valószínűségi érvelést. A novellákra jellemző a ritmikus prózaiság, a ritmust elsősorban az alakzatok adják. Szintén az alakzatok, azaz a figurák teremtik meg több esetben a szöveg szellemességét.

Jókai első novellája, A Nepean-sziget 1845-ben jelent meg. A címben szereplő szigetre olyan bűnösöket visznek, akiknek szörnyű tetteiről nem is kellene tudni az embereknek. A szigeten szélsőséges karakterekkel találkozhatunk, ördögi alakokkal, egy ön-bíráskodó „jó ördöggel”, egy ártatlanul bűnhődő nővel, s később annak szerelmesével is. A novella azonnal nagy siker lett, Petőfi Sándor versben üdvözölte, s innentől kezdve több lap is szívesen közölte Jókai novelláit. Adamikné retorikai elemzésében két olyan szövegszervezési eljárásra is felhívja a figyelmet, amely Jókai későbbi műveiben is előfordul majd. Az egyik a narratív metalépszisz, amelynek lényege, hogy „az író kilép a szövegből, s bevonja olvasóját a közös cselekménybe” (31). A másik eljárás a kérdések halmozása. Ennek szövegszervező funkciója van, felkelti az olvasó érdeklődését. A novella lezárása rejtélyes, s ezzel együtt jellemző a reformkorra: „Az volt Géza minden viszontagságainak alapja, hogy honát jobban szerette, mint magát, jobban, mint nejét, s hogy az ily szeretetért mi szokott lenni a fizetés? Beszélnek róla a krónikák” (idézi: Adamikné, 30). A novellában varázslatosnak ható, szemléletes leírásokat is olvashatunk, melyek a későbbiekben is jellemzik majd Jókai írói művészetét. 

Adamikné Jászó Anna: Jókai novellái

A következő novella, melyet a szerző hosszabban elemez, A fehér angyal. A balladai hangvételű, szimbolikus, modern novella Görgeiről szól, aki 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletételt vezette. A döntésről számos történelmi tanulmány és irodalmi mű szól. A fegyverletétel erkölcsi megítélése az árulástól a józan, embermentő tettig igen változatos volt az idők során. A novellában a retorikai szituáció a szabadságharc bukása utáni kilátástalan, kétségbeesett történelmi helyzet. A konkrét helyzet a sebesült fővezér szenvedése, bonyolult lelkiállapota. A szövegnek négy része van, rövid, drámai hatású bekezdések jellemzik. A novella lényegében képek sora. A fehér angyal keretes szerkezetű, különleges módon a keret megkettőződik. A szöveget sejtelmesség járja át, ez annak érvelésében is megmutatkozik. „Lehetséges, hogy a háttérben egy ki nem mondott ellentmondás rejtezik: áruló vagy nem áruló a forradalmi vezér?” (70). A címben szereplő fehér angyal szimbólum voltának értelmezésében is az előbbi kettősséget érezzük. Lehet esetleg pozitív előjel, szemrehányás, vagy a szomorúság, az önvád jelképe. A novella stílusára jellemző a sejtetés, a sejtelmesség és a próza ritmikussága is. Adamikné szerint a ritmikus próza az illőség retorikai elvének megfelelően íródott, mivel a témához fennkölt stílus illik.

Az eltűnk leányok című novella kettős keretbe illeszkedik. A mű két fiatal nő sor-sát írja le, akik apjukat elhagyván a forradalom oldalán csatába mentek. A kereten belül a szöveg mozaikos szerkezetű. A kiindulásban fekete falakat és romokat látunk. A műfaj, ennek megfelelően rom-novella, Jókainál több hasonló szöveget találunk. Lírai, érzelmes hangvételű szöveg, a szakadozottság balladai hatást kelt. Kettős a retorikai szituáció: az egyik a szerző és a korabeli emberek gyásza, a másik pedig a két nőszereplő helyzete, akik a szokásokkal ellentétben harcba indulnak. „A novella stílusa alapvetően egyszerű. Több-szörös ellentétre épül: ellentétes a lányok jelleme, de ellentétesek a mozaikok is: a máso-dik, a mulatós rész ellentétes a harmadik szomorú, csatatéri résszel. A bevezető és a lezáró mondatok fennköltek, az író főleg költői kérdéseket alkalmaz” – írja Adamikné (93)

A novellák Adamikné szerinti második korszaka az 1850-es években megjelent szö-vegeket fedi le. Ezeket a novellákat mutatja be a kötet V. fejezete.

A Faustina Rómában játszódik, a második században. A címszereplő Marcus Aurelius császár felesége. A retorikai szituáció a kacérkodó Faustina viselkedése körül ki-alakult helyzet, ami miatt mindenki a császáron nevet. A konfliktust a férj sajátosan oldja meg: halála után istennővé avatja a nőt. „Oh a philosoph ennél égetőbb bosszút nem vehetett volna Rómán, mint hogy azt a nőt, kiben őt éltében egész Róma meggyalázta, holta után egész Rómával imádtatá, a gyalázatot, amit homlokára nyomtak, visszafizette nekik ezeres kamattal” (idézi: Adamikné, 121).

A Shirin és A sérthetetlen című művek is a második korszakba tartoznak, Adamikné ezek retorikai elemzését is bemutatja. Jókai szélesebb körben ismert novellái közé tartozik A nagyenyedi két fűzfa, ez is a második korszak alkotása.

A Melyiket a kilenc közül? régebben szintén népszerű volt az olvasók körében. A karácsonykor játszódó történet 1856-ban jelent meg a Vasárnapi Újságban. A szöveg korábban az iskolai olvasókönyvekben is szerepelt, film és színdarab is készült belőle. A történet egy „nemzetközi vándoranekdota”, melynek német változata is van. Adamikné szerint a novella érvelése kettős, a szöveg egésze a szépség, az öröm és a művészet mellett érvel, a mester pedig döntése mellett: egyik gyermeket sem adja pénzért cserébe, sőt a dalolás jogáról sem hajlandó lemondani.

Jókai Mór (1825–1904)

Petőfi Sándor emlékét idézi a Sylvester-éjszakák. Jókainak több hasonló tárgyú novellája is van. A novella 1822, 1841, 1844, 1846 és 1857 Szilveszter éjszakáját mutatja be, megtudhatjuk, mi történt ezeken az éjszakákon Petőfivel, kezdve születésétől az 1822-ről 1823-ra virradó éjszakától. Az utolsó éjszakán a költő síron túli életébe nyerünk bepillantást. „Szilveszter megszemélyesítései: szeszélyes agglegény, jókedvű öreg úr; unalmas vén ember; hideg, embertelen uzsorás; jókedvű cimbora; háborult szellem – a gyász zárja le a sorozatot” (202).

Adamikné felosztása szerint a novellák harmadik korszakába tartozik – természetesen számos más szöveggel együtt – a Miért láttál?, A Kardvas és a Villám, és a Mégsem lesz belőle tekintetes asszony. Ezek a szövegek az 1860-as és az 1870-es években íródtak. A könyv VI. és VII. fejezete foglalkozik a novellák harmadik korszakával.

Az 1880 és 1904 közötti alkotásokat Adamikné és maga Jókai Mór is egy kor-szakba sorolja, kései műveknek tekinti; ezekkel a könyv VIII. és IX. fejezete foglalkozik. A szerző ebből a korszakból A leaotungi emberkék, A háromszínű kandúr, A béka, és A férj kabátja című novellák retorikai elemzését ismerteti részletesebben. – 1891-ben jelent meg A békacímű novella a Nemzetben. Olyan, „mintha előre vetítené a későbbi nagy realista-naturalista író, Móricz Zsigmond témáit és stílusát” – írja  Adamikné (281). A retorikai szituáció, a „külső szituáció” az emlékezés: az elbeszélő egyes szám első személyben írja le, hogyan tértek be egy csárdába, mit láttak ott. A „belső szituáció” egy kislány tragikus helyzete. A lánynak még a nevét sem tudjuk meg, a csaplárné békának szólítja. Adamikné szerint A békaleíró és mozaikos szerkezetű novella, mely meglepetésre, csattanóra épül: kiderül, hogy az anyátlan kislány apját, Gavallér Jóskát a következő hajnalban fogják kivégezni. Leírások alkotják a mozaikokat, az egyes szövegrészeket a sivárság, a magány kapcsolja össze.

Jókai utolsó novellája, A férj kabátja a Vasárnapi Újságban jelent meg 1904-ben, az író halálának évében. Adamikné szerint A férj kabátja lényegében két novella, a második az első magyarázata. Az anekdotikus, rövid történet Nizzában kezdődik, ahol Baltaváry Tihamérné, férje nélkül, a decembert tölti. Nemsokára távirat érkezik a budapesti rendőr-hivataltól: kiderül, hogy Baltaváry öngyilkos lett. A történet, rövidsége ellenére, több fordulatot is vesz. Adamikné párhuzamot von az öngyilkosság gondolata és az idősödő író lelkiállapota között. A történet maga is talányos, s a valósággal való kapcsolatáról is csak sejtéseink lehetnek. Adamikné kötete Jókai első novellájával is bővebben foglalkozott, az utolsó novella szövegközlése által a „könyv kapott egy keretet” (287).

Adamikné Jászó Anna kötete kitűnő segítőtársa lehet minden Jókai iránt érdeklődő olvasónak, s azoknak a magyartanároknak is ajánlható, akik Jókai novelláinak ismertetésével szeretnék tanítványaik szívéhez közelebb hozni az író munkásságát. Az utóbbi időben számos szülő és pedagógus véli úgy, hogy Jókai olvasása már túl nehéz a mai gyerekeknek. A terjedelmes regényekhez képest a novellák minden bizonnyal könnyebben befogadhatók a fiatalabb olvasók számára.

Csépány Nikoletta
ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a zene szép legyen, másodsorban tiszta legyen, harmadsorban pedig igaz legyen. Amíg élek, csak ilyet szeretnék írni.

Elsősorban ösztönös vagyok! Érzelmi lény… Nem hangokat írok! Érzéseket! Nem egészen járok a földön… Nem a realitás izgat. A magasabb átlényegítő erőket űzöm – csodaszarvasként!

A teremtő Isten egyeseket talentummal áld – vagy ver? – meg, alkotásra készteti kiválasztottjait. – A géniuszok életműve kincs, ami felbecsülhetetlen értékű!

Gyengéimmel együtt állandóan jelen van bennem az igény a fejlődésre, a megújulásra, a tisztulásra.

Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv, 121. évfolyam 4. szám (2025), 474-476. oldal

Magyartanár szakos hallgatóknak gyakran tesszük fel a kérdést a magyar nyelv tanításával foglalkozó szemináriumokon: mit gondolnak, mi a legfontosabb célja az anya-nyelvi nevelésnek? A kérdésre évről évre egyre többen azt válaszolják, hogy a legfontosabb a nyelvi tudatosság fejlesztése. A nyelvhasználatra történő rendszeres reflexió és az arról való metakognitív gondolkodás nemcsak kifejezőbbé teszi a nyelvhasználatot, de támogatja a szövegértési és szövegalkotási kompetenciák fejlődését, vagyis eredménye-sebbé teheti magát a tanulást. A nyelvi tudatosság fejlesztése azonban olyan tananyagokat, módszertant és eszközöket kíván, amelyek jelenleg csak korlátozottan elérhetők a pedagógusok számára. Parapatics Andrea kötete tehát hiánypótló, egyrészt azért, mert a nyelvi tudatosság fejlesztésével foglalkozó feladatokat, teszteket, portfólió ötleteket, szimulációs gyakorlatokat és ismeretterjesztő szövegek tartalmaz; másrészt pedig azért, mert kimondottan felsőoktatás-módszertani munka. Kétség sem fér hozzá, hogy először a tanárjelöltek nyelvi tudatosságát kell erősíteni ahhoz, hogy ők is tudják majd fejleszteni saját tanulóikat ezen a téren.

A kötet öt nagy szerkezeti egységre bomlik: az I. és a II. egység olyan gyakorlatokat tartalmaz, amelyeket a pedagógusjelöltek számára adhat az egyetemi oktató nem csak szakmódszertani órákon. A III. fejezet egy speciális szimulációs gyakorlatot mutat be, a mik ro tanítás egy formájához nyújt segédanyagokat, amelyek szintén jól alkalmaz-hatók az egyetemi oktatásban. A IV. fejezet már a gyakorlaton lévő pedagógusjelölteket segíti, hiszen egy olyan feladatgyűjteményt ad közre, amelyeket a pedagógusjelöltek a saját óráikon használhatnak. Az V. fejezet pedig a szerző ismeretterjesztő munkáiból összeállított szöveggyűjtemény, amely mind tartalmában, mind módszertani szempontból számos lehetőséget biztosít a tanulási-tanítási folyamatba történő integrációra.

Megjelent: Modern Nyelvoktatás, 31. évfolyam 3-4. szám (2025), 135-140. oldal

Bárdosi Vilmosnak, az ELTE BTK Francia Nyelv és Irodalmi Tanszéke professor emeritusának 2024-ben megjelent új szótára a francia szólások világába invitálja az olvasókat. A kötet alcíme: 2500 gyakori francia szólás, szólásmondás, szállóige jelentés- és eredetmagyarázatokkal, magyar megfelelőkkel, használati példamondatokkal és szólásmintákkal. Az Előszó szerint a szótárban 2243 szólás, szóláshasonlat és szállóige, valamint 257 helyzetmondat, szólásmondás, közmondás található. Az Előszóból az is kiderül, hogy a közismert gallicizmusok terminus mellett ma a frazémák, idiómák, idiomatikus kifejezések a gyakoribb szakirodalmi elnevezései a szótárban szereplő fenti elemeknek.

Bárdosi Vilmos

Az ember az életével imádkozik. Az egész életével.

Jó a fáknak. A fák hiába öregednek meg, el is korhadhatnak, megodvasodhatnak a lábukon, de amíg kizöldülnek, s virágot hajtanak, a virágjuk jószagú, a gyümölcsük jóízű.

Vajon a béketűrés valóban békeidőt terem?

Néha megdagad az idő. Odahatalmasodik két történet közé.

Ki tanít meg a véletlent az okkal valótól különválasztani?

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. április.

„Farkast emlegetnek, s a kert alatt kullog” – hangzik a népies szólásforma, főleg olyankor, ha egy társaságban váratlanul megjelenik az a személy, akiről a jelenlevők éppen kiteregetnek, kikotyognak egyet s mást, vagy ha valamilyen közvetlen, fenyegető veszélyre akarnak bennünket figyelmeztetni. Hogy a Kalmár Tibor nevéhez kötődő, „Akácos út” kezdetű, közismert magyar nóta fölemlítése indokolttá teszi-e a fenti baljóslatú bölcsességet, mindjárt kiderül a cikkből.

El kell ismernem, nem ok nélkül választottam témámul éppen most az akácosainkkal, akácállományunkkal – igaz, nem annyira újságíróként, nem is erdőgazdaként, esetleg politológusként, hanem elsősorban nyelvészként – való foglalkozást. Az elmúlt hetekben ugyanis a hírközegekben több tucat olyan közlemény, sőt terjedelmes cikk jelent meg, amely szerint az EU a veszélyt jelentő, terjeszkedő, agresszív fajok közé kívánja sorolni akácunkat, s nemcsak korlátozását tervezi, hanem mindenféle támogatásból való kizárását, sőt akár esetleges kiirtását is kezdeményezheti. Mindezt nem csupán üzleti megfontolásokból tenné – ehhez tudni kell, hogy Európa akácerdeinek fele nálunk van, azaz hazánk akác- és akácméz-nagyhatalomnak számít –, hanem mert az európai akácosokban nem képes megélni az őshonos növény- és állatvilág. A mi akácunk ugyanis – a többi európait is ideértve – álakác, tudományos besorolása szerint Robinia pseudoacacia, amely nem azonos az Acaciával. A betelepítőre utalva Linné nevezte így el, mert a fát Jean Robin, IV. Henrik francia király kertjének felügyelője hozta Észak-Amerikából, s ő ültette el először Európában. Magyarországra a 18. században került. Mária Terézia rendeletére telepítették a futóhomok megkötésére, nagyrészt az Alföldön, kisebbrészt dombvidékeinken. Gazdaságilag igen jelentős, hiszen egyik legjobb mézelő növényünk, amely több tízezer ember megélhetését biztosítja, nehéz, kemény tartós fája pedig nemcsak vezetékoszlopok, szőlőkarók, vízparti cölöpök, talpfák készítéséhez elsőrangú, hanem tűzifának is kiváló, mivel szárítás nélkül is jól ég. Azt a hátrányát azonban, amire már utaltam, vagyis hogy az őshonos növények életterét szűkíti, szintén nem hallgathatjuk el. Mindazonáltal remélem, hogy megfelelő szabályozás mellett továbbra is termeszthető marad, hiszen a sajátunknak, szinte hungarikumnak érezzük. Nem véletlen, hogy egy helyütt ezt a szellemes megnevezést találtam rá: Hungarobinia.

Robinia pseudoacacia, azaz álakác

Egy kis nyelvészeti „akácológia”

Azt már tisztáztuk, hogy ez a mi magyarosnak érzett növényünk nem tévesztendő össze azzal a kétszikűek osztályában a hüvelyesek rendjébe, a pillangósvirágúak családjába és a mimózaformák alcsaládjába tartozó nemzetséggel, illetve annak mintegy 800 fajával, amelynek nemzetségneve Acacia, s a név Priszter Szaniszló Növényneveink című szótára szerint akácia alakban is él. A mi akácunk voltaképpen egy pszeudoakácia. De ettől függetlenül az akác megnevezést több más nemzettel együtt vígan használjuk az Acaciától eltérően nem afrikai és ausztráliai eredetű, hanem, mint említettem, Amerikából importált akác(ia) megnevezésére is. Íme, csupán néhány példa növényünk táji, nyelvjárási névformáira Rácz János Növénynevek enciklopédiája (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010) című impozáns munkájából: akác, akácafa, agác, agáci, ágoca, istenpapucsa, ragacsfa, sinkafa. A magyar nyelv nagyszótára tanúsága szerint Csokonainál az ákász forma is felbukkan. Ezt a rá már eleve jellemző mondatrészletet olvashatjuk tőle: „az igazság, a Gratiák s … az örök álom édesdeden szálljanak meg engem homályos ákászom árnyékában”. A 19. századi költő és műfordító, Szász Károly egyik verséből az akáca formára bukkanhatunk imigyen: „Tarts itt hűs árnyat lombaddal, fürtös akácza”.

Akácvirág

Fontosnak tartom külön is megemlíteni, hogy az akácnak ákác változata is élt, sőt él ma is, táji ízt árasztva. A 20. század első felében alkotó, halk szavú író és költő, Szép Ernő legismertebb regényének címe: „Lila ákác”. A műből nagy sikerű film s színdarab is készült.

Lila akác

S még ugyancsak az ákác formának szemléltetése végett nem hagyhatom említés nélkül Petőfinek, az alföldi tájak szerelmesének „Ti ákácfák a kertben…” című gyönyörű versét. Ha írásomnak az „Akácos út” címet adtam az újabban divatos szóval mulatósnak nevezett nótára utalva, zárásul hadd idézzem – magam is az akácfák védelmezőjeként – a Petőfi-versnek legalább első két versszakát.

„Ti ákácfák e kertben,
Ti fák,
Amelyeken szívemnek
Oly drága minden ág,

Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.”

Grétsy László

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. március.

Itt az év vége, a különféle akciók és leárazások legfőbb ideje, most érdemes leginkább annak is szentelni egy cikket, hogy a boltok, áruházak és áruházláncok szakemberei milyen módon, milyen szóválasztással próbálják felhívni magukra a vásárlók figyelmét, s magukhoz édesgetni, csalogatni őket. Tartsunk hát egy rövid szemlét!

Egy ki leárazástörténelem

Egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor még nem volt olyan nagy a választék és az árubőség, mint napjainkban, jobbára csak néhány megszokott, erre „szakosodott” szó vagy kifejezés utalt a leárazás tényére. Leginkább ezek: árcsökken(t)és, árengedmény, árkedvezmény, árleszállítás, kiárusítás. Néha egy kicsit cifrázva is, pl. így: nagy árleszállítás, kedvezményes vásár, óriási árengedmények stb. A nyolcvanas évek táján azonban megjelentek s egymást követték az ún. akciók! Ezeknek a lényege is a bizonyos időszakaszra korlátozódó árcsökkentés, árleszállítás volt, de többnyire valamilyen kereskedői fogás is kapcsolódott hozzájuk, mégpedig olyan, amely a vásárlók érdeklődését még jobban felkeltette. Pl. valamilyen eseményhez kötődött, az áruk valamilyen jellegzetes csoportjára vonatkozott stb.

Az árcsökkentés utódja az árréscsökkentés

Naggyá nőttem erényeimben, hibáimban is nagy vagyok.
Ha lassabban is, mint szeretném, de csak előre haladok.

Sajnálhatod a hímnős fajokat – kettős: tehát
kettőzött magányukért
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
– mert hisz meghalunk – a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság –, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.

Gondolataim rakétasebességgel száguldanak,
kiszállok a végtelenbe, hogy megtaláljam magamat.

Tessék fölcsatolni a biztonsági övet, gyúl ki a fölirat, tessék fölcsatolni a biztonsági övet a gondolatokra, szándékokra.

Aki alkot, visszafele nem tud lépni.

Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.

Add, hogy a szemem szép tágra kerekedjék a világra,
s legyen szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.

Azzal, hogy létezem, kiszolgáltattam magam a tagadásnak? Ma-napomat letagadja a más-nap?

Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan – reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.

Boldog lehetek, hogy törődhetem veletek, mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek, ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag biztos igazam innen orzom minduntalan: a világ léptéke a lélek.

Viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka.

Viszonylag boldog lehetek,
elégedett: hogy tehetek,
s hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy ti értetek
láthatok én és érthetek,
s ti érettem – mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.

********

Nem szép a szép, ha csak magam
gyönyörködöm benne.

Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,
hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel –
gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.

Mondjak neked újat magadról? Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved? Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet, és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.

Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk – lobogott,
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet.

Én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed,
és meg nem érzem az egészet.

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.

Mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Tudjál álmokra várni,
ahogy ők tudnak várni rád,
az éber csak így nem csalja meg magát.

Vállalja gyönge vállad,
amit vállam elvállal?

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd.

********

Ó, alacsony a magas ég, nem fél, hogy besározza magát, nem fél a sáros földtől, mert sáros földben  csirázott ki minden, ami magasra tör.

Itt nem a végtelen, hanem a véges az,
ami föl nem fog-
ható.

Nem vagyok jogász, nem tudom,
hány ezer év szükséges, hogy elévüljenek
az emberiség eddigi bűnei.

Sietni, sietni, sietni – harsányak a napok, és sietősek, és mi feledékenyek vagyunk – oly hamar, oly
könnyen, oly szívesen feledjük a megbánnivalót.
És nincsen, aki megtanítson a fájdalomra, nincsen, aki megtanítna a türelemre, nincsen, aki a
tehetetlenségre megtanítna, nincsen.

Minden többet jelent, mint ami: a jelen jövővel vemhes, s ez ad erőt mindannyiunknak
a sietséghez és a türelemhez.

Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt.
Így szokik a föld rendhez,
Földhöz a Rend.

Űzött néha a vágy,
megundorodván a földitől:
ismerkedni az égi renddel.

Megtartóra van szükségünk, jobban, mint bármikor.
És istenség is kell. Istenség, aki harmóniaként gondolta el
az értelmet, s a harmóniát értelemként. S valahol itt keresendő a Lélek.

Hogy lehet, ó, hogyan is lehet úgy vigasztalódni, hogy azért ne felejtsünk?
Hogy el ne fakuljon, de azért – de azért ne fájjon az emlék.
Hogy hulljon a múlt, de ne haljon, hogy fájdalom is csak energiaforrás, ó, soha más ne legyen.

Én Tudtam a szót, az Igét,
s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?

Szégyen a szó, ha nem vigasz,
szégyen a vers, ha nem igaz;
igaz vagyok, s szégyentelen,
akárcsak a történelem.

Egymás tetteinek oka vagyunk, oka és célja.

A beteljesülés ne vég legyen – kezdet, új vágyé, küzdelemé, tovább, tovább, hogy önmaga elől
világgá ne bujdoshasson a világ.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. február.

Minden nyelv szókincsének fontos gyarapodási forrása a más nyelvekből való átvétel. A miénknek is az. Sátor vagy gyümölcs szavunk török eredetű, az ebéd és az udvar szláv, a mozsár és a selejt német, a citrom és a tigris latin, a zománc és a furmint francia, a tájfun és a víkend pedig angol. Vannak azonban olyan szavaink is, amelyeket – korántsem tudatosan – kétszer is átvettünk, igaz, más-más módon és formában. A következőkben ilyen kettős vagy még többszörös átvételekből kötöttem olvasóink számára egy kis csokrot.

1. Császár és cár. Császár szavunk valamelyik szláv nyelvből jutott el hozzánk ’király, uralkodó’ jelentésben már 7–800 évvel ezelőtt, de mint rangjelölő elnevezés végső soron Caius Julius Caesar római hadvezér és államférfi nevéből származik. Természetesen ezzel függ össze a német Kaiser is. Ám ez a szláv szó fél évezreddel később még egyszer bekerült nyelvünkbe, ezúttal az orosz nyelvből, mégpedig cár formában, amely szintén a Caesar személynévből ered, annak az oroszban rövidült változata. Noha már Oroszországban sincsenek cárok, a szó történelmi elnevezésként mindmáig él nyelvünkben.
   
   

Megjelent: Magyaróra, IV. évf. 2. szám (2022. június), 200-201.

Ha egyetlen témát kell említeni, ami napjainkban a közbeszéd szinte minden szegmensét uralja, akkor a koronavírus-járványt lehet megnevezni. A lassan két éve tartó pandémiát számos szemszögből lehet a társadalomtudományok oldaláról is vizsgálni, például a tömegtájékoztatás hatékonysága, a vírussal kapcsolatos tévhitek terjedése vagy épp a szókészletet gazdagító új fogalmak oldaláról is.

Ezért is különösen izgalmas olvasni Kuna Ágnes Nyelv, meggyőzés, gyógyítás – A nyelvi meggyőzés mintázatai a 16–17. századi orvosi kommunikációban című könyvét, ami ugyan még a világjárvány előtt egy évvel látott napvilágot, ám a benne vizsgált orvoslástörténeti jelenségek nagyon sok hasonlóságot mutatnak napjaink eseményeivel.

A szerző ugyanis az emberiség életének két kulcsfogalmát, a gyógyítást és a meggyőzést járja körül kötetében. A címben szereplő harmadik fogalom e kettőt fűzi össze és értelmezi, ez pedig a nyelv. A könyv ezt a hármasságot egy konkrét szövegtípus, a 16–17. századi orvosi receptek felől közelíti meg.

Régóta ismert, hogy a meggyőzés kiemelkedő fontossággal bír a gyógyítás, a terápia és az orvos-beteg kommunikáció folyamatában, elég, ha a különféle vakcinák „marketingjére” vagy éppen a placebohatásra gondolunk. Utóbbi olyannyira valóságosan létezik, hogy még a modern gyógyszerkísérletekben is emiatt alkalmazzák a double blind kipróbálás módszerét a tényleges hatékonyság és a pszichés tényezők különválasztása végett.