Az ki nem jár hitlenek tanácsán,
És meg nem áll az bűnösök útján,
Az csúfolóknak nem ül ő székökben:
De gyönyörködik az Úr törvényében,
És arra gondja mind éjjel-nappal,
Ez ily ember nagy bódog bizonnyal.

Mert az gonoszok nagy fönnyen forgódnak,
Udvaroltatnak nagy kevélségben,
Midőn az rosszak fölmagasztaltatnak,
És az jó ember nincs böcsületben.

Némelyek igen bíznak pénzekben,
És dicsekednek az ő kincsekben,
De senki nem váltja meg atyjafiát,
Nem adhatja meg Istennél váltságát.

Mint az árnyék, az ember elmúlik,
Mégis szorgalmatoskodik.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. szeptember.

A nyelv és a gondolkodás édestestvérek, ikertestvérek: egymás előfeltételei, kölcsönös segítői, kiegészítői. A nyelv emberré válásunk egyik feltétele, aminek jelentőségét a Biblia is kiemeli a Bábel tornyáról szóló történettel. Ám érdekes: bár a gondolkodó ember a nyelvnek köszönheti értelmes létét, a nyelv logikája számtalanszor eltér a filozófiai értelemben vett logikától. Vagyis van külön nyelvi logika is. Sőt, minden nyelvnek megvan a maga saját logikája. Erről szólok a következőkben néhány példa segítségével, illetve erejéig.

A Magyar Nyelv című, idén már 120. évfolyamában járó folyóiratban olvastam vagy másfél évtizede Jókai Annának „Nyelvművészet, nyelvbűvészet” című, eredetileg tudományos előadásként elhangzott tanulmányát (1998. 1: 37–43), s benne többek között ezt a részt: „A zenész, a táncos, a festő, a szobrász nyelvétől fosztottan is zenész, táncos, szobrász marad. A színész pedig a kölcsönvett szavakat tölti meg élettel. Az író számára azonban a nyelv a személyiségének, énjének meghosszabbítása, a mű létrejöttének behelyettesíthetetlen, pótolhatatlan feltétele. Ha a kifejezőereje elsorvad, lényének meghatározó része sorvad el, az ember élhet tovább, de az író nincs többé. Az anyanyelvhiány pedig egyszerűen lepusztítja a tehetséget. Néhány szerencsés megtanul ugyan angolul, németül, franciául vagy akár hottentottául is írni, ehhez azonban az szükséges, hogy a szókincsen kívül a gondolatai is egy másik nyelv szabályihoz illeszkedjenek. »A szónak nincs árnyéka« – egy jeles, amerikaivá vált literátus barátom így panaszkodott. Kosztolányi híres szavai: »Hogy mondod idegen nyelven, hogy jaj de breteg vagyok?« Az árnyalat, az íz, a zamat, a hangutánzó és hangulatfestő szavaknak a magyarban áldott bősége! A humorforrások! A szólások és közmondások! (Például említem, amikor első regényem, a 4447 megjelenés előtt állt Lengyelországban, az egyébként rutinos fordító táviratban kérdezte tőlem: » Nusi néni miért ad vizet a konyhában az egereknek?« Szegény regényhősöm, Nusi néni a sötétben üldögélt és »itatta az egereket«.)

Nusi néni "itatja az egereket"

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. augusztus.

A címbeli régi közmondásnak, amelynek egy táji változata is van: Hosszabb a nap a kolbásznál, „jelentése” szólásszótáraink szerint ez a jó tanács: ’legyünk takarékosak, beosztók, ne csak a mának éljünk!’ Ezen nincs mit magyarázni, nem is teszem;       ellenben van két olyan vetülete, amely, úgy érzem, nagyon is érdekli napjaink – és blogunk – olvasóit.

Hétkötetes értelmező szótárunk kolbászmérgezés címszavában a szó következő értelmezését olvashatjuk: „A húsmérgezés egyik faja: romlott kolbászfélékben, felvágottban tenyésző baktériumok, illetve az általuk termelt mérgek okozta, tífuszhoz hasonló megbetegedés (allantiasis, botulizmus).” Egy példamondatot is ad a szótár, ezt: „Nyáron kiváltképp óvakodjunk a kolbászmérgezéstől.”

A kolbászról kapta nevét a botulizmus

Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom, kit mindig, mint a legfőbb jót forrón imádtam, habár tőle emberi gyarlóságomnál fogva sokszor el is távoztam, amit keserűen sirattam éltemen keresztül, s most is szívszaggatva bánok.

Isten embernek soha nem segít közvetlen, mindig csak közvetve, esze, tudománya, szorgalma által.

Az önmagába való elmélyedés az, ami az ember lelkének az önállóság legmagasb fokát szerzi meg.

A lélek úgy megkívánja az eledelt, mint a szív s a test – az is elbágyad, elhervad a nélkül.

Belsőnk oly szoros összeköttetésben van külsőnkkel, hogy amaz ezen némileg átlátszik, s mennyre javíthatja, sőt felejtetheti a külsőnek kecsnélküliségét a valódi belbecs, azt tapasztaljuk, midőn nem ritkán az tetszik legjobban, az hódít magához legtöbbet, kinek külseje legkevésbé ajánlkozó, s az taszít viszont magától mindenkit hidegen, kire a természet leginkább látszék mosolyogni.

Minden magasztos, nagy és nemes a természetben rejlik. Aki egészen egyszerűen, anélkül, hogy hamis benyomásokkal tévesztetné meg magát, az Ő törvényei szerint cselekszik – minden dolgot, akármilyen fajtájú legyen is az, eléggé jól fog csinálni. Ehhez azonban visszavonhatatlanul hozzátartozik az elmélyülés, a kitartás és a hű maradás talentuma.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. július.

Mit csinálunk? – kapja vagy legalábbis kaphatja fel fejét jó néhány olvasónk a cím láttán. Ha valóban így van, nem csodálkozom, de mindeddig egyikünk sem talált ki ennél jobb, tehát mindenki vagy legalább sok ember által ismert szót annak a fogalomnak a megjelölésére, amelyre utalok vele. Ebben az esetben az a legcélszerűbb, ha megmaradunk ennél a szónál, s megpróbáljuk érzékeltetni, mit is jelent.

A megmagyarázandó kifejezésben a nálunk mindössze néhány évtizede terjedő, angol eredetű nemzetközi szó rejlik, a szleng. Ez olyan, főleg a nagyvárosokban kialakuló, a választékostól nagymértékben eltérő nyelvhasználatot, nyelvváltozatot jelent, amelyet a bizalmas, a durva, a közönséges vagy akár a bűnözők világából átvett ún. tolvajnyelvi szavak és fordulatok kedvelése jellemez, s amely több nyelvi rétegben is megtalálható, de talán leginkább a fiatalok nyelvhasználatában otthonos, s utánpótlását is nem kis részben a fiataloktól kapja. Ez a használat a korstílus része, egyúttal függvénye, amely nem tűr beleszólást, legföljebb a jó ízlés „nevében” emelhet szót pedagógus, nyelvész, író, pap vagy akár politikus a mai etikai és köznyelvi norma alapján különösen durvának, trágárnak vagy erkölcstelennek számító szavak, fordulatok használata ellen.

Hogy mi a szleng, azt ezzel a pár mondattal már jellemeztem is. Hogy jellemzésem teljes legyen, ehhez még azt szükséges hozzáfűznöm, hogy a szlengesedés egy folyamatot jelent, pontosabban ennek a nyelvhasználatnak a további terjedését, előretörését.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. június.

Azoknak az olvasóinknak, akik általában figyelemmel kísérik TINTA blog Nyelvünk tája rovatát, talán már jelez is valamit ez a cím; számukra talán már kisejlik belőle, hogy itt ezúttal bizonyos szólásokkal kapcsolatos kérdésekről lesz szó. Akik erre gondolnak, helyes nyomon járnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy arra keressük a választ, pontosan hány ágra is süt a nap valójában.

Egyik bulvárlapunkat lapozgatva tűnt szemembe pár hete a következő cikkcím: „Várkonyi kicsattan az egészségtől”. A cím alatti írás a Barátok közt című szappanopera népszerű Vili bácsijáról szólt, aki arról tájékoztatta a műsor nézőit s a lap olvasóit, hogy bár egy évvel ezelőtt valóban komoly szívműtéten esett keresztül, már teljesen rendben van. Igaz, gyógyszereket kell szednie, s egészsége érdekében rendszeresen speciális kardiotorna-gyakorlatokat végez, de alapjában véve remekül érzi magát. Ennek szívből örülök, de mint nyelvésznek az is rögtön feltűnt, hogy a címmel azért valami bibi van… A kicsattan ige ugyanis azt jelenti: ’csattanva kinyílik (főleg a bicska)’, továbbá ’kipukkan, kihasad’. Aki tökéletesen egészséges, duzzad az erőtől, arra nem azt mondjuk: kicsattan az egészségtől, hanem ezt: majd kicsattan az egészségtől! A kimaradt majd határozószó jelentése itt nem az, hogy ’nem most, hanem később’, hanem: ’csaknem, majdnem’, azaz kevés híján ugyan, de nem. A majd megszakad a munkában kifejezés sem azt jelenti, hogy akire mondjuk, az belehal a nagy erőfeszítésbe, s kileheli a lelkét. Ha azt írtuk vagy mondtuk volna: megszakadt a munkában, akkor sajnos, ez utóbbi következett volna be. A majd kicsattan az egészségtől szólás tehát csak helyesen használva, a majd határozószóval együtt jelenti azt, amit a cím kigondolója szánt neki.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Teher voltam csak ezer terheden,
gyáva, én, kit került a hit, a tett:
elpazaroltam édességedet.

Szeretnek.
Óh, milyen könnyű a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. május.

A címül írt veretes kifejezés a Teremtés könyvéből való. A szöveg egyik fordításában az Úr szól így Ádámhoz az első emberpár bűnbeesését elmesélő részben: „Orcád verejtékével eszed kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, amiből lettél.” (3/19.) Nekem azonban ezúttal csupán kiindulópontom ez a bibliai részlet. A következőkben az orca és az arc viszonyáról, majd az arc szónak és szinonimáinak szólásainkbeli jelenlétéről írok.

 Az arc és az orca jelentése lényegében ugyanaz, ami nem is csoda, hiszen a kettő azonos eredetű. Elhomályosult ősi szóösszetétellel van dolgunk. Előtagja eredetileg orr szavunk, utótagja pedig a száj régi változata, a szá. A szó j végződése a birtokos személyjeles szám, szád, szája paradigmasor utolsó alakjából vonódott el, s csapódott a szótőhöz. Ez az orszá forma a szóvégi á megrövidülése s az összetétel elhomályosulása során orsza, majd orca alakot öltött. Noha az összetétel A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, valamint Zaicz Gábor Etimológiai szótára szerint valószínűleg későn, már az ősmagyarban, tehát már a magyar nyelv külön életében keletkezett, több nyelvrokonunknál is hasonló szemléletmód érvényesült ’arc’ jelentésű szavuk megalkotásakor: a vogulban és a zürjénben a miénkhez hasonlóan orr+száj, a votjákban száj+orr, az észtben pedig száj+szemek. Ezek egyaránt egy a stilisztikából jól ismert szókép, az ún. érintkezési képzettársításon alapuló nyelvi kép („tudós”-nyelven pars pro toto típusú szinekdoché = a rész nevének használata az egész dolog megnevezése helyett) remek példái.

Arc = orr + száj

Én nem tudom, hogy az ember – a homo sapiens – a fejlődés melyik fokán érezte meg először, hogy az írott betűnek, amit ma általában könyvnek nevezünk, lelke van, az azonban bizonyos, hogy ezt a valamennyi társánál ősibb és öregebb igazságot már Krisztus születése előtt is éppen olyan jól ismerték, mint ma. A babilóniaiak, akiknek a kultúrája a hatezer év előtti időkre nyúlik vissza, éppen olyan jól tudták, mint a kínaiak vagy egyiptomiak, s amióta világ a világ s megtalálhatók az ember gondolkozásának a nyomai, az Isten legfőbb teremtménye mindig kereste a módot és a formát, hogy kőbe vésse, fába faragja, viaszba karcolja és leírja azokat az érzéseit és gondolatait, amelyek benne a mindenség szívverésére feleltek.

A könyv tehát, ha nem is a mai formájában és alakjában, csaknem egyidős magával az emberrel. Jelet és írást értek természetesen könyv alatt, mert a sziú indián, aki tizenkét órán át tartó gajdolással üvölti bele a szélbe harci énekként a törzs nemzeti eposzát, vagy a sátoros cigány, aki az országút kilométerkaróján keresztbe tett gallyal félkötetre való utasítást és figyelmeztetést hagy hátra az utána jövő másik cigánykaravánnak – éppúgy műveli, űzi és használja az írást, mint Gutenberg, aki a könyvnyomtatás feltalálásával egyszerre uniformizálta az ákombákomot, az ékírást, a kabalát és a rovást.

Félelmetes minden, amihez hozzányúl az ember.

Bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek.

Írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni.

Az írás valójában már az első mozdulatával kölcsönkérés, hogy így mondjam. Nem azért ír valaki, hogy elássa azt a föld alá. Nem azért vállalkozik valaminek a kimondására, hogy azt végül is véka alá rejtse. Kölcsönkérés olyan értelemben, hogy egy népközösségnek, egy nemzetnek, nemzetiségnek, egy népcsoportnak, tehát olvasóinak egyáltalán az idejére apellál.

Az olvasás szerves része az emberi eszméletnek, amely folyamatos és megszakítatlan. Milyen természetű eszméletre gondolok? Arra, hogy önmagára, önmaga helyzetére ismerve figyel föl egy tágabb közösség helyzetére is, így ismerheti föl könnyebben azokat a törvényeket, amelyek meghatározzák az életét, a cselekvéseit; amelyek őt mindennap választás elé állítják, és amelyekből vizsgáznia kell naponta emberként, egy közösség tagjaként.

Az embernek ahhoz, hogy emberi módon létezzék egy adott társadalomban, hogy emberi méltóságát megtarthassa, annak jelét is tudja adni, ahhoz, hogy saját kultúráját tudja képviselni más kultúrákban, nyilvánvaló, hogy olyan nyelvi kifejezőkészségre van szüksége, amely a mi íróink legjobbjainak a nyelve.

Szeretsz-é verset hallgatni?
– Ó, nagyon!
– Miért?
– Mert a vers olyan szépen fejezi ki magát. Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.