Azért felelek erre a kérdésre, mert nem intézte hozzám senki. Ha kérdezték volna tőlem, akkor alighanem hallatlanná tettem volna. De vidéki ember létemre jólesik kérdezetlen belekotyognom a pestiek dolgába, s megmutatni nekik, hogy nekünk is van ám magunkhoz való eszünk, azért, hogy mink vidékiek vagyunk.

Azt én is mondtam még tavaly, hogy mikor nem kell könyvhetet rendezni?

Ahogy fölértem Pestre a kiadóm sürgönyére, az volt hozzám az első kérdése, meddig maradok fönt?

– Hát, ameddig a könyvhét tart.

– Nagyszerű. Szóval az egész héten!

– Dehogy. Holnap estig. Akkor vége lesz a könyvhétnek is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy megérkeznek a fagyosszentek, és zuhogtatnak napszámra olyan záport, hogy az még a kritikusokat is elmossa az utcákról. Pedig azok legtöbbet kibírnak, szegények. De hát mit értenek maguk, pesti emberek a kalendáriumhoz?

Az eső csakugyan meg is érkezett menetrend szerint, és elmosta az egész könyvhetet. Ebben az volt a jó, hogy legalább a fagyosszenteket lehetett okolni.

Ami a tudás határait illeti, egyfelől végetlenül tágak, másfelől túlságosan szűkek. Ám épp ott tágasak, ahol szűkebbek lehetnének, és ott szűkek, ahol a végtelenben kellene lenniük. Vagyis amiről semmit sem érdemes tudni, az a tudás számára könnyen elérhető, amit azonban fontos lenne tudni, elérhetetlen.

Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, mellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részleteit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon.

Helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az egész bonyolult működését. Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy meglátja benne a szabályt.

Megjelent: Magyar Nyelv, 121. évfolyam 3. szám (2025), 353-356.

Bárdosi Vilmos impozáns Francia–magyar szólásszótárának meglehetősen kevés előzményét találjuk a magyarországi lexikográfiában: a szótár előszava két korábbi, hazánkban megjelent gallicizmusgyűjteményt említ, az egyik Spanraft Alajos 1889-es munkája, a másik Végh Béla és Rubin Péter (1962) számos kiadást megért kötete. Miközben azt is láthatjuk, hogy 40 évvel a francia–magyar szótárírás egyik úttörőjének tekintett Kiss–Karády-féle szótár (1852 – valójában az általam meg nem talált első kiadás évszáma 1844–48) (Szabó 2011: 80) után már a francia nyelv jellegzetes fordulatait bemutató mű jelent meg Magyarországon, feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az előzmények sem a tudományos igényesség, sem gyűjteményük szakmai behatárolása és bemutatása terén nem versenyezhetnek Bárdosi 2024-ben megjelent szótárával. De az előzmények között feltétlenül meg kell azt is említeni, hogy Bárdosi Vilmos, az ELTE Francia Tanszékének professor emeritusa, évtizedek óta a francia és a magyar frazémák nemzetközileg elismert kutatójának számít: a számos általa publikált egy- és kétnyelvű szótár közül talán elég itt a Magyar szólástárat (2003) és a Francia–magyar tematikus szólásszótárt (2010) megemlíteni.

Bárdosi Vilmos

Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője Jókai szókincséről és a kiadó Jókai-enciklopédiájáról tartott előadást a Tomor Pál Főiskola Szeniorakadémiáján 2025. november 19-én. Közreadjuk az előadás diasorát.

Hazugságot sosem írtam.
Az igazság hangja legszebb.
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.

Szeretek élni! Vonz az élet,
A szerelem, a dal, tavasz.
Amerre vágyakozva nézek,
Ott csak villámlik, nem havaz.

Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sírok.

Lelkembe’ nincs virág, verőfény,
Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen.

Csak nélkülözz: az élet így tanít.
Hiányzani fog mindig valamid.
Hogy meg ne szoknád, nincsen oly gyönyör;
De puszta híja sírodig gyötör.

Ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen.

Szabad-e a könyvet dicsérnem?

Zavartan tekintek magamba. Az a szózat hangzik föl bennem, hogy a könyv népszerűsítésének rossz szolgálatot tennék azzal, ha oktató modorban, kenetesen prédikálnék a könyv hasznos és magasztos voltáról. Jobbára olyasmit ismételgetnék, amit a könyvbarát nélkülem is tud és a könyvtől idegenkedő rábeszélésemre se fogad el. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portékát. Csak tok ez, amelybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éter-rezgéseit, a szellemet, amelyből a könyv létrejön. Ehhez kevés pár perc, kevés egy emberélet is.

Egy ellenséges világ közepett miféle erőben bízhatik a magyarság?

A hadseregében? Annak emberanyaga elsőrendű, szervezete jeles, a létszáma azonban csonka, a fölszerelése meg hiányos. A világháború ádáz levegőjében született szerződések gondoskodnak róla, hogy a magyar nép katonai erényei és Közép-Európa természetes erőviszonyai ne érvényesüljenek szabadon.

Tehát a magyar diplomáciában? Az a világot behálózó hatalmi csoportokkal áll szemben, amelyeknek egyelőre még kényelmi érdekük, hogy magyar ügyekben ne érvényesüljön az igazság és az emberiesség szempontja. A diplomáciánk ma csak annyit tehet, hogy nyitva tartja a jövőbe vezető kapukat, egyébként pedig óvakodik tőle, hogy reménytelen akciókkal leleplezze a nemzet erőtlenségét.

A jelen cikk írásához kettős célkitűzéssel fogtam hozzá. Grétsy László Nyelvi játékaink nagykönyve című könyvének bemutatásával egyrészt ünnepelni szeretném a magyar nyelv napjának küszöbön álló beköszöntését: 181 éve, hogy a magyar nyelv 1844. november 13-án országunk hivatalos nyelvévé vált, miután a korabeli országgyűlés elfogadta a magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt!

Másrészt pedig a közelgő karácsonyi ünnepek ajándékozási gondjain akarok enyhíteni azáltal, hogy felhívom a figyelmet erre a különleges könyvre. Felhívom a figyelmet a könyv témájára, jó néhány fejezetére, továbbá kedvcsinálónak idézek is a nyelvi játékok szinte kimeríthetetlen anyagából.

Grétsy László

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit.

Mindenkinek több, nagyobb a gondja,
Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja.

Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Jövevények és vándorok vagyunk,
És nincsen itt senkinek maradása.

Egy lángot adok, ápold, add tovább.

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Én már tudom: csak azt nem vesztem el,
Amiről sose mondhatom: enyém.

Kérem, ne szórakozzon!

Nem arra való a könyv, hogy Ön a kezébe vegye, csorba késsel felvágja, unottan kiforgassa, ímmel-ámmal átlapozza, hátha talál benne valamit, amin mulatni lehet, valami vicces megjegyzést, vagy olyan fordulatot, ami Önt egy percre talán elképeszti. Az ilyen könyvért ne is adjon pénzt, legfeljebb Amerikában, ahol az ilyeneket tömegesen gyártják, néhány fillérért árulják nyíltan azzal a céllal, hogy Ön átfusson rajta, amíg a vonat egyik állomásból a másikba fut s eldobják, mihelyt elhagyják a pályaudvart.