Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. november.

Elárulom, nem az én fejemben, hanem valamilyen szerkesztőségi megbeszélésen született meg a gondolat, hogy lapunkban legalább egyszer legyen szó a médium, médiumok, média, médiák formák használatáról, ugyanis alkalmazásukban egyrészt nincs egység, másrészt némi bizonytalanság, zavar is megfigyelhető. Az ötletet, illetve a javaslatot, hogy írjak róluk, készséggel elfogadtam. Ennek eredménye ez a cikk.

Bár alighanem csak keveseknek mondok újat vele, mégis annak megemlítésével kezdem, hogy az a média, amelyről itt szólok, egy angol eredetű nemzetközi szó, a mass-media ’tömegkommunikációs eszközök (összessége)’ kifejezés utótagjának a bennünket érdeklő értelemben való átvétele. Mivel e szónak a valaminek a közepét, középső részét jelentő latin medium a forrása, a media már eleve többes számú, többes értelmű forma, úgy is mondhatjuk: gyűjtőnév. Ebből következik, hogy ennek magyar többesjellel ellátott változata, a médiák alak helyes vagy helytelen volta gyakori vitatéma. Vannak, akik a médiák formát egyértelműen elítélik, de olyanok is, akik épp e mellett törnek lándzsát. Ennek szemléltetésére egy neves közírónk pár éve megjelent, kissé indulatosra sikeredett néhány mondatát idézem egy internetes hírportálról:

„Tehát a helyes többes szám: médiák, a helyes egyes szám: médium. A média kollektív egyes számú főnév magyarul nem létezik, kérem a műveletlen kartársakat, ne javítsák magyartalanra a kézirataimat, ha már anyanyelvünkhöz nincs fülük.”

Tisztelem a szerzőt, ezért nevét nem is írom le, már csak azért sem, mert itt nem csupán, sőt nem is elsősorban ezt a vitát igyekszem eldönteni, nyugvópontra hozni, hanem szótáraink – főleg a 2003-ban megjelent Magyar értelmező kéziszótár, Tótfalusi István Idegenszó-tár című, 2004-ben született testes munkája, valamint Tolcsvai Nagy Gábor 2007-ben napvilágot látott Idegen szavak szótára című műve – alapján mind a négy számításba jövő szóalakot bemutatom jelentéseikkel együtt. Tudom, írásom így nem lesz vonzó, élvezetes mű, de a célnak ezúttal ez felel meg legjobban.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. október.

Szókincsünk gazdagodásának számos módja közül – amilyen a szóképzés, szóösszetétel, betűszóalkotás, szóhasadás stb. – van egy, amelyet, bármily érdekes is, még a szakmabeliek is csak ilyen bonyolult módon tudnak, illetve szoktak megnevezni: tulajdonnév köznevesülése. Mai írásomban először általában erről szólok, majd ennek egy kis sajátos csoportját mutatom be, ez utóbbit egy kicsit részletesebben is.

Noha ritkán emlegetjük, igen termékeny, sok száz, azaz inkább több ezer példával szemléltethető szóalkotásmód ez. Az ilyen módon keletkező szavak úgy születnek, hogy valamilyen tulajdonnév (többnyire személynév, de lehet helynév, földrajzi, sőt csillagászati név is) akár minden változtatás nélkül, akár némi módosulással, kiegészüléssel köznévi jelentést vesz fel, azaz névből közszóvá válik. Az előbbire példa lehet az állott vizes borogatást jelentő priznic szó, amely Vinzenz Priessnitz osztrák földműves nevét őrzi; azét a 19. századi természetgyógyászét, aki először alkalmazott ilyen borogatást a láz csökkentésére. Az utóbb említett típus szemléltetésére aggastyán szavunkat ajánlom olvasóink figyelmébe, amely a latin Augustus személynév megmagyarosodott Ágoston alakjából ered. Hogy hogyan s miért, abban a véletlen is közrejátszott, ugyanis elődeink nyelvében még élt az Augustus nevéből származó augustianus melléknév is, mégpedig ’Ágoston-rendi szerzetes’ jelentésben. Mivel ezek a szerzetesek nagyobbrészt idős, szakállas férfiak voltak, eleink a névbe beleértették az ’idős, öreg’ jelentésű ősi, finnugor kori agg szót, s ezért hozták létre az Ágostyán > Ágoston személynévből az aggastyán szót, ez utóbbit már köznévként, ’öregember’ jelentéssel felruházva.

Vinzenz Priessnitz

Az ki nem jár hitlenek tanácsán,
És meg nem áll az bűnösök útján,
Az csúfolóknak nem ül ő székökben:
De gyönyörködik az Úr törvényében,
És arra gondja mind éjjel-nappal,
Ez ily ember nagy bódog bizonnyal.

Mert az gonoszok nagy fönnyen forgódnak,
Udvaroltatnak nagy kevélségben,
Midőn az rosszak fölmagasztaltatnak,
És az jó ember nincs böcsületben.

Némelyek igen bíznak pénzekben,
És dicsekednek az ő kincsekben,
De senki nem váltja meg atyjafiát,
Nem adhatja meg Istennél váltságát.

Mint az árnyék, az ember elmúlik,
Mégis szorgalmatoskodik.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. szeptember.

A nyelv és a gondolkodás édestestvérek, ikertestvérek: egymás előfeltételei, kölcsönös segítői, kiegészítői. A nyelv emberré válásunk egyik feltétele, aminek jelentőségét a Biblia is kiemeli a Bábel tornyáról szóló történettel. Ám érdekes: bár a gondolkodó ember a nyelvnek köszönheti értelmes létét, a nyelv logikája számtalanszor eltér a filozófiai értelemben vett logikától. Vagyis van külön nyelvi logika is. Sőt, minden nyelvnek megvan a maga saját logikája. Erről szólok a következőkben néhány példa segítségével, illetve erejéig.

A Magyar Nyelv című, idén már 120. évfolyamában járó folyóiratban olvastam vagy másfél évtizede Jókai Annának „Nyelvművészet, nyelvbűvészet” című, eredetileg tudományos előadásként elhangzott tanulmányát (1998. 1: 37–43), s benne többek között ezt a részt: „A zenész, a táncos, a festő, a szobrász nyelvétől fosztottan is zenész, táncos, szobrász marad. A színész pedig a kölcsönvett szavakat tölti meg élettel. Az író számára azonban a nyelv a személyiségének, énjének meghosszabbítása, a mű létrejöttének behelyettesíthetetlen, pótolhatatlan feltétele. Ha a kifejezőereje elsorvad, lényének meghatározó része sorvad el, az ember élhet tovább, de az író nincs többé. Az anyanyelvhiány pedig egyszerűen lepusztítja a tehetséget. Néhány szerencsés megtanul ugyan angolul, németül, franciául vagy akár hottentottául is írni, ehhez azonban az szükséges, hogy a szókincsen kívül a gondolatai is egy másik nyelv szabályihoz illeszkedjenek. »A szónak nincs árnyéka« – egy jeles, amerikaivá vált literátus barátom így panaszkodott. Kosztolányi híres szavai: »Hogy mondod idegen nyelven, hogy jaj de breteg vagyok?« Az árnyalat, az íz, a zamat, a hangutánzó és hangulatfestő szavaknak a magyarban áldott bősége! A humorforrások! A szólások és közmondások! (Például említem, amikor első regényem, a 4447 megjelenés előtt állt Lengyelországban, az egyébként rutinos fordító táviratban kérdezte tőlem: » Nusi néni miért ad vizet a konyhában az egereknek?« Szegény regényhősöm, Nusi néni a sötétben üldögélt és »itatta az egereket«.)

Nusi néni "itatja az egereket"

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. augusztus.

A címbeli régi közmondásnak, amelynek egy táji változata is van: Hosszabb a nap a kolbásznál, „jelentése” szólásszótáraink szerint ez a jó tanács: ’legyünk takarékosak, beosztók, ne csak a mának éljünk!’ Ezen nincs mit magyarázni, nem is teszem;       ellenben van két olyan vetülete, amely, úgy érzem, nagyon is érdekli napjaink – és blogunk – olvasóit.

Hétkötetes értelmező szótárunk kolbászmérgezés címszavában a szó következő értelmezését olvashatjuk: „A húsmérgezés egyik faja: romlott kolbászfélékben, felvágottban tenyésző baktériumok, illetve az általuk termelt mérgek okozta, tífuszhoz hasonló megbetegedés (allantiasis, botulizmus).” Egy példamondatot is ad a szótár, ezt: „Nyáron kiváltképp óvakodjunk a kolbászmérgezéstől.”

A kolbászról kapta nevét a botulizmus

Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom, kit mindig, mint a legfőbb jót forrón imádtam, habár tőle emberi gyarlóságomnál fogva sokszor el is távoztam, amit keserűen sirattam éltemen keresztül, s most is szívszaggatva bánok.

Isten embernek soha nem segít közvetlen, mindig csak közvetve, esze, tudománya, szorgalma által.

Az önmagába való elmélyedés az, ami az ember lelkének az önállóság legmagasb fokát szerzi meg.

A lélek úgy megkívánja az eledelt, mint a szív s a test – az is elbágyad, elhervad a nélkül.

Belsőnk oly szoros összeköttetésben van külsőnkkel, hogy amaz ezen némileg átlátszik, s mennyre javíthatja, sőt felejtetheti a külsőnek kecsnélküliségét a valódi belbecs, azt tapasztaljuk, midőn nem ritkán az tetszik legjobban, az hódít magához legtöbbet, kinek külseje legkevésbé ajánlkozó, s az taszít viszont magától mindenkit hidegen, kire a természet leginkább látszék mosolyogni.

Minden magasztos, nagy és nemes a természetben rejlik. Aki egészen egyszerűen, anélkül, hogy hamis benyomásokkal tévesztetné meg magát, az Ő törvényei szerint cselekszik – minden dolgot, akármilyen fajtájú legyen is az, eléggé jól fog csinálni. Ehhez azonban visszavonhatatlanul hozzátartozik az elmélyülés, a kitartás és a hű maradás talentuma.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. július.

Mit csinálunk? – kapja vagy legalábbis kaphatja fel fejét jó néhány olvasónk a cím láttán. Ha valóban így van, nem csodálkozom, de mindeddig egyikünk sem talált ki ennél jobb, tehát mindenki vagy legalább sok ember által ismert szót annak a fogalomnak a megjelölésére, amelyre utalok vele. Ebben az esetben az a legcélszerűbb, ha megmaradunk ennél a szónál, s megpróbáljuk érzékeltetni, mit is jelent.

A megmagyarázandó kifejezésben a nálunk mindössze néhány évtizede terjedő, angol eredetű nemzetközi szó rejlik, a szleng. Ez olyan, főleg a nagyvárosokban kialakuló, a választékostól nagymértékben eltérő nyelvhasználatot, nyelvváltozatot jelent, amelyet a bizalmas, a durva, a közönséges vagy akár a bűnözők világából átvett ún. tolvajnyelvi szavak és fordulatok kedvelése jellemez, s amely több nyelvi rétegben is megtalálható, de talán leginkább a fiatalok nyelvhasználatában otthonos, s utánpótlását is nem kis részben a fiataloktól kapja. Ez a használat a korstílus része, egyúttal függvénye, amely nem tűr beleszólást, legföljebb a jó ízlés „nevében” emelhet szót pedagógus, nyelvész, író, pap vagy akár politikus a mai etikai és köznyelvi norma alapján különösen durvának, trágárnak vagy erkölcstelennek számító szavak, fordulatok használata ellen.

Hogy mi a szleng, azt ezzel a pár mondattal már jellemeztem is. Hogy jellemzésem teljes legyen, ehhez még azt szükséges hozzáfűznöm, hogy a szlengesedés egy folyamatot jelent, pontosabban ennek a nyelvhasználatnak a további terjedését, előretörését.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. június.

Azoknak az olvasóinknak, akik általában figyelemmel kísérik TINTA blog Nyelvünk tája rovatát, talán már jelez is valamit ez a cím; számukra talán már kisejlik belőle, hogy itt ezúttal bizonyos szólásokkal kapcsolatos kérdésekről lesz szó. Akik erre gondolnak, helyes nyomon járnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy arra keressük a választ, pontosan hány ágra is süt a nap valójában.

Egyik bulvárlapunkat lapozgatva tűnt szemembe pár hete a következő cikkcím: „Várkonyi kicsattan az egészségtől”. A cím alatti írás a Barátok közt című szappanopera népszerű Vili bácsijáról szólt, aki arról tájékoztatta a műsor nézőit s a lap olvasóit, hogy bár egy évvel ezelőtt valóban komoly szívműtéten esett keresztül, már teljesen rendben van. Igaz, gyógyszereket kell szednie, s egészsége érdekében rendszeresen speciális kardiotorna-gyakorlatokat végez, de alapjában véve remekül érzi magát. Ennek szívből örülök, de mint nyelvésznek az is rögtön feltűnt, hogy a címmel azért valami bibi van… A kicsattan ige ugyanis azt jelenti: ’csattanva kinyílik (főleg a bicska)’, továbbá ’kipukkan, kihasad’. Aki tökéletesen egészséges, duzzad az erőtől, arra nem azt mondjuk: kicsattan az egészségtől, hanem ezt: majd kicsattan az egészségtől! A kimaradt majd határozószó jelentése itt nem az, hogy ’nem most, hanem később’, hanem: ’csaknem, majdnem’, azaz kevés híján ugyan, de nem. A majd megszakad a munkában kifejezés sem azt jelenti, hogy akire mondjuk, az belehal a nagy erőfeszítésbe, s kileheli a lelkét. Ha azt írtuk vagy mondtuk volna: megszakadt a munkában, akkor sajnos, ez utóbbi következett volna be. A majd kicsattan az egészségtől szólás tehát csak helyesen használva, a majd határozószóval együtt jelenti azt, amit a cím kigondolója szánt neki.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Teher voltam csak ezer terheden,
gyáva, én, kit került a hit, a tett:
elpazaroltam édességedet.

Szeretnek.
Óh, milyen könnyű a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. május.

A címül írt veretes kifejezés a Teremtés könyvéből való. A szöveg egyik fordításában az Úr szól így Ádámhoz az első emberpár bűnbeesését elmesélő részben: „Orcád verejtékével eszed kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, amiből lettél.” (3/19.) Nekem azonban ezúttal csupán kiindulópontom ez a bibliai részlet. A következőkben az orca és az arc viszonyáról, majd az arc szónak és szinonimáinak szólásainkbeli jelenlétéről írok.

 Az arc és az orca jelentése lényegében ugyanaz, ami nem is csoda, hiszen a kettő azonos eredetű. Elhomályosult ősi szóösszetétellel van dolgunk. Előtagja eredetileg orr szavunk, utótagja pedig a száj régi változata, a szá. A szó j végződése a birtokos személyjeles szám, szád, szája paradigmasor utolsó alakjából vonódott el, s csapódott a szótőhöz. Ez az orszá forma a szóvégi á megrövidülése s az összetétel elhomályosulása során orsza, majd orca alakot öltött. Noha az összetétel A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, valamint Zaicz Gábor Etimológiai szótára szerint valószínűleg későn, már az ősmagyarban, tehát már a magyar nyelv külön életében keletkezett, több nyelvrokonunknál is hasonló szemléletmód érvényesült ’arc’ jelentésű szavuk megalkotásakor: a vogulban és a zürjénben a miénkhez hasonlóan orr+száj, a votjákban száj+orr, az észtben pedig száj+szemek. Ezek egyaránt egy a stilisztikából jól ismert szókép, az ún. érintkezési képzettársításon alapuló nyelvi kép („tudós”-nyelven pars pro toto típusú szinekdoché = a rész nevének használata az egész dolog megnevezése helyett) remek példái.

Arc = orr + száj