A jelen cikk írásához kettős célkitűzéssel fogtam hozzá. Grétsy László Nyelvi játékaink nagykönyve című könyvének bemutatásával egyrészt ünnepelni szeretném a magyar nyelv napjának küszöbön álló beköszöntését: 181 éve, hogy a magyar nyelv 1844. november 13-án országunk hivatalos nyelvévé vált, miután a korabeli országgyűlés elfogadta a magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt!

Másrészt pedig a közelgő karácsonyi ünnepek ajándékozási gondjain akarok enyhíteni azáltal, hogy felhívom a figyelmet erre a különleges könyvre. Felhívom a figyelmet a könyv témájára, jó néhány fejezetére, továbbá kedvcsinálónak idézek is a nyelvi játékok szinte kimeríthetetlen anyagából.

Grétsy László

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit.

Mindenkinek több, nagyobb a gondja,
Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja.

Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Jövevények és vándorok vagyunk,
És nincsen itt senkinek maradása.

Egy lángot adok, ápold, add tovább.

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Én már tudom: csak azt nem vesztem el,
Amiről sose mondhatom: enyém.

Kérem, ne szórakozzon!

Nem arra való a könyv, hogy Ön a kezébe vegye, csorba késsel felvágja, unottan kiforgassa, ímmel-ámmal átlapozza, hátha talál benne valamit, amin mulatni lehet, valami vicces megjegyzést, vagy olyan fordulatot, ami Önt egy percre talán elképeszti. Az ilyen könyvért ne is adjon pénzt, legfeljebb Amerikában, ahol az ilyeneket tömegesen gyártják, néhány fillérért árulják nyíltan azzal a céllal, hogy Ön átfusson rajta, amíg a vonat egyik állomásból a másikba fut s eldobják, mihelyt elhagyják a pályaudvart.

„A nyelv titkai” címmel tartott előadást Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán a Multidiszciplináris kitekintés című órán 2025. november 5-én. Az alábbiakban megtekinthetők az előadás diái.

Cum Deo pro patria et libertate! (Istennel a hazáért és a szabadságért!)

Üzenem a jövőbeli gyermek nemzedéknek Magyarországon, hogy tiszteljék hazájukat, és becsüljék, hogy ezen a földön élhetnek. Őrizzék meg értékeit és emlékeit! Beszéljenek róla úgy, mintha kincs lenne.

Nem félek kinyilatkoztatni, hogy egyedül a szabadság szeretete és a vágy, hazámat felmenteni az idegen járom alól, volt a célja minden tettemnek.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. december.

Elismerem: csupán a cím hatásossága érdekében elkövetett kegyes csalás részemről a Leiter Jakab névforma használata a szótárainkban található lejterjakab helyett, de olvasóim bizonyára megbocsátják ezt nekem. Így legalább az is kötelességem lesz, hogy azok számára, akik még nem ismerik, megmagyarázzam e különös – s éppen 150 éve született – név eredetét, hátterét.

A fogalom megszületésének időpontja 1863. október 13-a. A Magyar Sajtó című lapban akkor jelent meg az a német újságokból merített tudósítás, amely egy kísérleti léghajó első útjáról számolt be, s amelyben többek között ez volt olvasható: „Fel, fel; oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.” Ki lehet ez a Leiter Jakab? – kérdezgették másnap egymástól a szöveg olvasói. S akkor derült ki mindenki megdöbbenésére, hogy az bizony a német Jakob’s Leiter, azaz a Bibliából ismert Jákob lajtorjája kifejezés személynévnek vélt és ennek megfelelően magyarra fordított alakja. Nálunk attól kezdve mindmáig ez a most már teljesen magyar, kis kezdőbetűvel és egybeírt lejterjakab forma az összefoglaló neve az olyanféle durva félrefordításoknak, amilyen maga a „névadó” hiba is. Mivel jó néhány mulatságos példa is akad az e betegségben szenvedő mondatok között, kötelességemnek érzem, hogy megosszam olvasóimmal ez irányú tapasztalataimat.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. november.

E cím láttán olvasóim egy része bizonyára arra gondol, hogy a szitok, vagyis a ’durva, mocskolódó, szidalmazó szó, kifejezés’ (a Magyar értelmező kéziszótár meghatározását idéztem) már eleve nem lehet szép, más része pedig arra, hogy a gyalázkodás, átkozódás, káromkodás mindenkinek joga, akár ilyen, akár olyan a szitkozódó formula. Részben mindkét tábornak igaza van, de én azért megírom ezt a cikket, hátha használok vele valamit.

Tagadhatatlan, hogy a szitkozódás olyan távol áll a dicsérettől, a káromkodás pedig a magasztalástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de azért mégsem mindegy, hogyan káromkodunk, hogyan gyalázkodunk, bizonyos helyzetekben hogyan vezetjük le verbálisan indulatainkat. (A nem verbális levezetésformákkal, amilyen pl. a köpködés, a mutogatás vagy szélsőséges esetben akár a szobordöntögetés, itt most nem foglalkozom.) Az sem mindegy, hogy egy szitkozódó formula milyen helyzetben s milyen körülmények között jelenik meg. A szándékos átkozódó, káromló – pláne, írásban is rögzített – szó sokkal nagyobb súlyú, mint egy akaratlanul elröppenő durva szó vagy kifejezés, pl. annak a szájából, aki a szög helyett véletlenül a saját ujjára sózott egyet a kalapácsával. Bár a goromba stílus, a trágárkodás, szentségelés, anyázás stb. egészében véve nem olyan dolog, aminek örülnünk kéne, tudomásul kell vennünk, hogy ilyesmi pedig van, mint ahogy volt a múltban is, és lesz a jövőben is. Ehhez azonban hozzá kell tennünk – s voltaképpen e gondolat tudatosítása végett írom ezt a cikket –, hogy a durvaság, a trágárság, a közönségesség mellett jó ízlés, jó modor, szépérzék, udvariasság, tapintat is van, s csak jól járhatunk azzal, ha indulataink kifejezésekor ez utóbbiakról sem feledkezünk meg, sőt elsősorban ezeket tartjuk szem előtt.

Ahol boldogság van jelen; kísérőül valamilyen formában mindig ott van a dolgok utánozhatatlan egyszerűsége.

Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell, hogy életünk legbensőbb programja legyen.

Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.

Minden szeretet: tiszta öröm és tiszta szomorúság, anélkül, hogy a kettő keresztezné vagy kisebbítené egymást.

Az ember drámai lény. A jót és a rosszat úgy építi össze, mint hegy a köveket. Egyszerre jó és egyszerre rossz, és ezt a konfliktust fantasztikus drámai küzdelemben éli meg.

Szívünk számára adott a választás, hogy jobbak vagy rosszabbak legyünk a világnál, melynek részei vagyunk.

Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. október. 

Mindnyájunkkal előfordul – én sem vagyok kivétel –, hogy eszünkbe ötlik valamilyen szó; rémlik, hogy már találkoztunk vele, de akárhogy törjük is a fejünket, nem vagyunk képesek rájönni, hogy mit is jelentenek. Erre gondolva a következőkben néhány olyan szavunk jelentésére, mivoltára igyekszem fényt deríteni, amelyeknek magyarázatát az évek folyamán éppen tőlem kérte egy-egy olvasóm, hallgatóm vagy általában egy érdeklődő.

Alezánc

Alig pár hete az utcán szólított meg valaki, akivel látásból már ismerjük egymást, s ezt mondta: „Legyen szíves már megmondani, mi az az alezánc! Ugyanis egy ismerősömtől kérdeztem valamit, s erre azt válaszolta: Nekem alezánc! Nem akartam visszakérdezni.  Gondoltam, majd Tanár Úr eligazít, ha találkozunk.” – Meg is tettem, s most olvasóinknak is elmondom, amit akkor. Ez egy németből átvett, bizalmas hangulatú kifejezésforma. Ebből való: (es ist) alles eins. Azt jelenti: ’mindegy, egykutya’. De úgy látom, a németből is kezd kihullni ez az alles eins forma, a legújabb szótárakban már nem találom. Már inkább ezek szokásosak: einerlei, egal. Nálunk is kiveszőben van az alezánc.

Az árgyélusát!

Aki kérdezte tőlem, tudta, hogy ez valamilyen káromkodásféle, de ennél valamivel többet is szeretett volna tudni. Főleg azt, miből és hogy jött létre.

Valóban káromkodásféle, de a legszelídebbek közül való. Inkább csodálkozást, álmélkodást kifejező szólásforma. Eredete a 16. századig nyúlik vissza. Életre hívója egyik legszebb széphistóriánknak, az Árgirus királyfi című verses történetnek szerzője, Gergei (Gyergyai? Görgei?) Albert, aki 1570–1580 között alkotta meg ezt a művét. Színes, változatos meseszövése folytán az ókori eredetű história hatalmas népszerűségre tett szert a 17–18. században. Csaknem száz kiadást ért meg, maga a történet pedig több más formában is életre kelt, s szintén elterjedt. A népmesegyűjtemények mind ismerik az Árgyilus királyfi című, népmesei fordulatokban gazdag tündérmesét, s a királyfi neve – immár köznevesülve – még népdalkincsünkbe s íme, még szitkozódásaink közé is bekerült.

Lotz Károly: Árgírus királyfi és Tündér Ilona (1865)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. szeptember. 

Az interneten bóklászva „Jgy zenei-irodalmi blogja: Politika gyerekeknek” megjelölés alatt egy Bodó Béla újságíróról, a Brumi című gyermekregény-sorozat szerzőjéről szóló írásban ezt olvasom: „Irodalmi és irodalombarát berkekben közismert az »őszinte megrendeléssel« története, amikor egy Sztálinról szóló cikkbe került – sajnos, értelmes – sajtóhiba miatt Bodót mint a lap felelős szerkesztőjét kegyetlenül meghurcolták.”

Igen, erről én is hallottam, hiszen magyar szakosként éppen a Rákosi-érában voltam az ELTE hallgatója. Mi, hallgatók azt a verziót ismertük, hogy egyik lapunk egy nagy ember temetéséről tudósítva címoldalán, tehát a legkiemeltebb helyen közölte a vezérszónok gyászbeszédének kezdő szavait ekképpen: „Megrendelve állunk koporsód körül...” A sajtó ördöge által elkövetett, politikai felhangokat előcsalogató baki (megrendülve helyett megrendelve) állítólag óriási botránnyal és súlyos következményekkel járt. Mai szemmel nézve az egész ügy elhanyagolható, annak szemléltetésére azonban nagyon jó példa ez az immár ködbe vesző történet, hogy a mindennapi életben mindig az értelmes sajtóhibák okozzák a legnagyobb galibát. Ha a megrendelve helyett az jelent volna meg a megrendülve szó helyén, hogy medrengülve vagy fegrendülve, abból nem támadt volna politikai bonyodalom, de egy értelmes szó, ráadásul éppen az, amelyik azt sugallja, hogy hivatalból kirendelt emberek állták körül a koporsót, az igen!

Részlet a Népszava 1953. március 6-i számának 1. oldaláról