Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. január.

Kisiskolás koromban az volt a szokás, hogy ha valamelyikünk olyasmit mondott, amit nemigen lehetett elhinni, a hitetlenkedők egyike gyorsan megkérdezte: Nincs hazugság nélkül? A füllentő ilyenkor, hogy bizonyítsa igazát, azonnal rávágta: Nincs, persze hogy nincs! Abbeli igyekezetében, hogy elkerülje a leleplezést, szinte gépiesen, nyomban válaszolt, s csak a többiek harsány kacaja ébresztette rá a valóságra; arra, hogy éppen ezzel a válaszával tagadta meg saját korábbi szavait.

Sajnos, a sajtóban is gyakran bukkanok olyan mondatokra, megállapításokra, amelyekkel szerzőjük mást mondott, mint a valóság, sőt amelyeknek épp az ellenkezője igaz. Nem szándékos torzításokra, csúsztatásokra, valótlan megállapításokra gondolok – az efféléket a gyakorlott újságolvasó könnyen észre is veszi, azaz átlát a szitán –, hanem olyan megtévesztésekre, amelyeknek a fogalmazó figyelmetlensége, hanyagsága áll a hátterükben. Efféle, tehát félrevezető, az olvasót, hallgatót ideig-óráig megtévesztő megfogalmazás főleg annál fordul elő, aki – persze, nem szándékosan – saját magának állít csapdát a tagadást, tiltást, a valamitől való megfosztást, valaminek a hiányát kifejező képzők, névutók, igék, szerkezetek halmozásával. Mert ahogy a „Nincs hazugság nélkül?” kérdés is megzavarhat bárkit a maga tagadó igéjével és valaminek híján levést kifejező névutójával, úgy az olyan mondatok is megtéveszthetik mind a megfogalmazót, mind a befogadót, amelyekben szándéktalanul keveredtek össze s hatnak egymásra a különféle tagadó, tiltó és egyéb „negatív” formulák. Az évek során több száz ilyenre bukkantam, de most, szemléltetésül, legyen elég összesen három! Bennük a bajkeverésre alkalmas részeket szemléltetésül már eleve dőlt betűkkel emelem ki.

Betörősztori

Idézet egy megyei lapunkból: „Nem a mértéktelenség jellemezte bűncselekményeinek elkövetésében … 32 éves pécsi lakost, hisz több mint fél év alatt alig akadt olyan hónap, hogy ne tört volna be valahova.”

Nem a mértéktelenség jellemezte? Mértéktelen csak akkor lett volna, ha mindennap betör valahova? Ezt aligha hihetjük el a cikkírónak. A valóság nyilván az, hogy áldozatául esett a tagadószót és fosztóképzőt egyaránt tartalmazó kifejezésnek, s nem vette észre, hogy épp az ellenkezőjét írta annak, amit közölni akart. Ezt kellett volna írnia: Nem a mértékletesség jellemezte…

A kulcsjátékosok hiánya

Részlet egy sportlapból: „a kék-fehérek … vannak olyan erősek, hogy akár a kulcsjátékosok hiányát is nélkülözni tudják”.

Azt készséggel elhisszük, hogy a kulcsjátékosok hiányát általában szívesen nélkülözik, ez ugyanis azt jelenti, hogy a kulcsjátékosok is ott vannak, nem hiányoznak, nincs híjuk. A tudósító azonban föltehetőleg nem ezt akarta közölni velünk, hanem azt, hogy a kék-fehérek még a kulcsjátékosok hiányát is kibírják, azaz – másképp fogalmazva – még a kulcsjátékosokat is nélkülözni tudják. A két megfogalmazásforma egybekutyulása azonban arra mutat, hogy a cikkíró eltévedt a negatívumok sűrűjében.

„a kék-fehérek … vannak olyan erősek, hogy akár a kulcsjátékosok hiányát is nélkülözni tudják”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. december.

A spontán mindennapi beszéd tele van olyan szavakkal, amelyek magyarnak látszanak ugyan, de mégsem közismertek, csak bizonyos rétegekre jellemzőek. Fő területeik a diáknyelv, a katonai szakzsargon, az alvilág nyelve, a sportágak szaknyelve s még egy-kettő. Együtt talán leginkább az angolból átvett szleng szóval nevezhetjük meg őket. Ma ebből a körből emelek ki két újsütetű szót.

Behúz

Magát a szót természetesen ismerjük, csak éppen nem abban a jelentésében, amelyikről most szólok. Az eddig is ismert jelentések közül íme néhány: 1. Fedett helyre, valaminek a belsejébe húz. 2. Ruhát, kelmét megszűkít, összehúz. 3. Kéziféket fékezőre állít. 4. Valamit valamivel bevon, beborít. 5. Vonalat, rovást húz, ír valamibe. 6. Valakinek alaposan odavág, erősen megüti.

Egy-két év óta arra figyelhetünk fel, hogy a sportzsargonban a különféle sportágbeli mérkőzések megnyerését jelölik ezzel a szóval. Edzők és játékosok egyaránt arról nyilatkoznak, hogy ha nehezen is, de sikerült behúzni, azaz megszerezni, begyűjteni a győzelmet, azaz megnyerni a mérkőzést. A sportlapok és internetes hírportálok címei tucatnyi – mit tucatnyi, ezernyi! – példával szolgálnak erre. Néhány cím ennek érzékeltetésére: „A másodikat is behúztuk! (Hajrálilák.hu 2009. okt. 30., egy kosárlabda-mérkőzés); „Behúzták a döntő helyosztót a Fradi pólósai” ([origo] sport 2012. ápr. 28.); „Behúztuk! Győzelem a rangadón!” (Zuglói Kinizsi SE 2012. okt. 9.); „A juniorok is simán behúzták!" (DVSC Fórum 2012. okt. 9., egy kézilabdameccs a tét); „Behúztuk a kötelezőt” (SZEGEDma.hu 2012. nov.2.); stb.

„A juniorok is simán behúzták!"

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. november.

Már sokszor nekem szegezték azt a kérdést, hogy a szag és az illat rokon értelmű megfelelője-e egymásnak, vagy különbség van köztük, újabban pedig főleg azt firtatják, van-e illatol szavunk is. Most egy füst alatt mindkettőről szólok.

Szag és illat – régen és ma

Először tehát az első kérdésre válaszolok, de már az alcímmel is jeleztem, hogy e két szó jelentését illetően más a múlt, és más a jelen. Mind a szag, mind az illat meglehetősen régi szavunk. Szinte hihetetlen, de véletlenül mindkettőre az első kézzel írott, teljesen magyar nyelvű könyvből, a 15. század közepén született Jókai-kódexből van az első adatunk. Már az első adatok is, de a következő századokbeliek is azt bizonyítják, hogy e két szavunk régen teljesen egyforma értékű volt. Általában szagérzetet jelentettek; kellemeset és kellemetlent egyaránt. A szag és az illat szót tartalmazó nyelvtörténeti adatok között jó néhány olyan is van – és számunkra éppen ezek a legtanulságosabbak, a leginkább bizonyító erejűek –, amelyben egymás közelében, akár ugyanabban a mondatban szerepel mindkét szó lényegében azonos értelemben. Legalább egy példát hadd idézzek erre a 16. század elején keletkezett Sándor-kódexből (a szöveg helyesírását a könnyebben olvashatóság kedvéért a maihoz igazítom): „Illetvén virágokkal a padimentum (= padló), származik csodálatos illatnak nagy nemes szaga.”

Az eligazodási
nehézségek ismételgetése
teszi bonyolulttá
a világot

Szerethetett engem az isten
mert teremtményének
engem is elfogadott
sárból agyagból apám s anyám álmaiból

Nem idomultam
nem azonosultam
ahova nem hívtak
oda nem tolakodtam

Megjelent: olvassbele.hu, 2025. 06. 04.

A közelmúltban jelent meg reprintben Juhász Dezsőnek A magyar tájnévadás című értekezése a Tinta Könyvkiadó Mesterművek sorozatában. Ebből az alkalomból beszélgetett a 2025 januárjában 70. születésnapját ünneplő szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Hogyan lett nyelvész?
Juhász Dezső: Magyar nyelv és irodalom tanárszakra vettek fel az ELTE bölcsészkarára. Ott fedeztem fel a számomra szinte teljesen ismeretlen nyelvészetet is. Akkor értettem meg, hogy a köznyelv mellett megőrzött anyanyelvjárás sokat segít a nyelvtörténet és a dialektológia kérdéseinek megválaszolásában, illetve a vidékről hozott helynévismeret feldolgozásra is érdemes. Tanáraim biztatására pályáztam egy névtani dolgozattal egy kari és OTDK-s versenyen. Ettől kezdve a névtan végigkísért a pályámon, és bár később a nyelvtörténet és a dialektológia lett a fő kutatási profilom, a névtantól soha nem távolodtam el.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. október.

A következőkben el kell kalandoznom egy kissé a jog, pontosabban a jogi nyelv világába.

Szándéktalanul bár, de magam hoztam magamat ebbe a helyzetbe, ugyanis néhány hónappal ezelőtt a Nyelvünk tája rovatban „Emberölés – gondatlanul” címmel egy a hozzá nem értők által nemegyszer furcsállott, de a jogi nyelvben immár végleg elterjedtnek látszó kifejezésről írtam, a gondatlan emberölésről. Két olvasónk jóvoltából – egyikük telefonon, másikuk az utcán „ért el” – röviden most két másik jogi nyelvi furcsaságról is szólhatok.

Törvénykezés – törvényhozás

Első hozzászólóm arra hívta fel figyelmemet, hogy újabban sokan összetévesztik a törvénykezést a törvényhozással, olyannyira, hogy nemegyszer még parlamenti képviselők is törvénykezést emlegetnek parlamenti munkájukról szólva.

Köszönöm az észrevételt. Teljesen egyetértek a hallottakkal, s mivel magam is nemegyszer találkoztam már az említett szótévesztéssel, készséggel szólok is róla. Tudatában kell lennünk annak, hogy aki törvénykezik, az a szó jelentése, illetve nyelvünk használati szabályai szerint bíráskodik, ítélkezik, esetleg pert folytat valaki ellen, de nem alkot törvényt. Ez utóbbinak, vagyis a törvények alkotásának megnevezésére a törvényalkotás vagy az annál valamivel gyakrabban előforduló törvényhozás a pontos, megfelelő szó. Tehát az országgyűlési képviselők, a kormány tagjai törvényhozók, nem törvénykezők, a Parlament nem törvénykező, hanem törvényhozó testület. A magyar értelmező kéziszótár (2003) a törvénykezés szócikkében külön utal arra, hogy e szónak ’törvényhozás’ értelemben való, a sajtónyelvben gyakori használata helytelen.

Íme itt állunk, és beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben.

Beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérektől. S íme, mégis itt vagyunk! Itt vagyunk itthon, Európa kellős közepén.

Írónál az élet az írásban van.

Csak azt lehet írni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.

Aki az életét írásban tovább tudja élni, az író.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. szeptember.

Nemrégiben egy játékos nyelvi műsor hallgatójaként azt kellett tapasztalnom, hogy a résztvevők többsége nincs tisztában a bölömbika szó jelentésével. Valamilyen bölényféle állatot értettek rajta. Mivel lehetséges, hogy olvasóink között is többen vannak bizonytalanságban e szó jelentését illetően, úgy gondoltam, mai cikkemben erről szólok.  

A sündisznónak nincs köze a disznóhoz...

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. augusztus.

Talán nem tiszteletlenség, ha elárulom, hogy ezúttal nem magam választottam meg írásom témáját, hanem a szerkesztőség javasolta, hogy írjak egy eligazító cikket a címben érzékeltetett helyesírási kérdésről. Idézek is egy-két sort az erre vonatkozó levélből: „Állandó problémánk ugyanis, hogy mikor lehet bolygóként érteni a Földet, tehát nagybetűvel írni, és mikor nincs erre szükség. Sok cikkünk a föld és világűr vonatkozásában állandó zavart okoz bennünk.” A voltaképpen jogos kérdésnek készséggel teszek eleget.

Bár kevés a terem a válaszra, mégis be kell mutatnom, hogy a jelenlegi akadémiai helyesírási szabályzat – ez a szabályzatnak 1984-ben megjelent, 11. kiadása – mit ír elő. Íme!

„A csillagok, csillagképek, bolygók, holdak stb. nevét nagy kezdőbetűvel írjuk: Ikrek, Fiastyúk, Orion, Tejút, Merkúr, Plútó, Vénusz stb. Ha a föld, a hold és a nap szót tulajdonnévként használjuk, nagybetűvel kezdjük: a Hold távolsága a Földtől stb. – A mindennapi írásgyakorlatban azonban az ilyen tulajdonnévi szándékú szóhasználatot fölösleges erőltetni, tehát: föld körüli utazás, a hold szépen világít, a nap sugarai stb.”

Föld vagy föld?

Most jöttem igazán rá, a nagy számadás napjaiban, tulajdonképp sohase csináltam mást, mint ő. Tulipánokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal, és szolgálómestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve nekik, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám, s azért szíveltek úgy az emberek, mint az apámat. Kedves barátaim, ígérem önöknek, hogy akármi szándéka van velem az Istennek, az utolsó lélegzetvételemig az maradok, aki voltam.

Az emberek nem olyanok, amilyenek lehetnének, hanem olyanok, amilyenek lehetnek.

Az ember akkor öregszik meg, mikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amiért valamikor a fogát csikorgatta.