Bevezető

Két korábbi, a Kommunikáció és szakralitás kutatási projekt keretében született tanulmányom[1] is kevéssé ismert Jókai-regények elemzésével foglalkozott, különös tekintettel a vizsgált románcokban megjelenő női archetípusokra és sorsokra. Mindkét korábbi szöveg is érintette a főhősök viszonyát a vallásokhoz, a transzcendenshez, ám mind a Szép Mikhál, mind az Egy játékos, aki nyer című műben a vallási közösségek csak hátteret festettek a hősök mögé, cselekedeteiket nem befolyásolták alapvetően vallási gyökereik.

Ezúttal olyan alkotást választottam, mely a Jókai-regények között szinte egyedülálló módon kifejezetten vallási kérdésekkel foglalkozik. Ugyanakkor olyan fantáziadúsan, a mese- és mondavilághoz simulóan, hogy emiatt Adamikné Jászó Anna e Jókai-művel ismertetné meg elsőként az iskolás gyermekeket.[2]

A 13. század első felében játszódó Bálványosvár című regény megírását komoly tanulmányok előzték meg, melyekre jegyzeteiben Jókai Mór maga is hivatkozik.[3] „Jókait foglalkoztatták az 1850-es években fellendült őstörténeti kutatások, több művét is ennek a témának szentelte, ilyen a Bálványosvár.”[4] A mű földrajzi, növény- és állattani hátterének, a választott székelyföldi színhely történelmi eseményeinek, regéinek forrásául elsősorban Orbán Balázs híres munkája szolgált.[5] Az ősi vallási szokások, rítusok, szertartások leírásában pedig Ipolyi Arnold nagyszabású műve, a Magyar mythologia nyújtott bőséges információt.[6] Ez utóbbi forrás jelentőségéről ezt írja Jókai Mór: „Mi szerepet játszottak pogány elődeink népéletében a hazába vezérlő turul, a fehér szarvas, a pusztában lakozó alirumna[7] jósnők, a varázslók, a garaboncok,[8] rémek, tündérek, törpék; az álomlátások, hősök, a négy elem tisztelete? Mindezeket gazdag adatbőséggel fejtegeti Ipolyi Mythologiája, melynek […] legalaposabb kútforrása […] a néphagyomány, miután e tárgyakról az írott betű nagyon kevés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. október.

Noha amúgy is terveztem, hogy előbb vagy utóbb írok e témáról, az IPM Magazin legújabb számának egyszerre három cikke (Radnóti Sándoré, Kolozsi Lászlóé és a szerkesztő Zákányi Virágé) is arra késztet, hogy ne várjak tovább, hanem vessem papírra azon frissiben azokat a gondolatokat, amelyeket az illemről, az ízlésről nyelvészként szükségesnek vagy legalábbis érdemesnek tartok olvasóimmal megosztani. Azért is teszem ezt éppen most, mert az olvasóknak szinte bizonyosan van egy olyan része, amelyikben egyik-másik írás – elsősorban „A perverz Mozart” című cikk – ellenérzés(eke)t keltett. Erre egyébként a lap bevezető írásának szerzője már jó érzékkel célzott is, midőn így írt: „Hogy ízléses-e, ahogy Mozart – aki zsenialitásával felejthetetlen zeneszerzőként írta be magát a történelembe – fennmaradt leveleiben szexuális vágyait és szokásait szavakba önti – döntse el az olvasó.”

Mozart az Amadeus című filmben

A megjegyzés helyes és jogos. Valóban az olvasóknak kell magukban külön-külön eldönteniük, hogy változik-e – s ha igen, milyen irányban, milyen mértékben – az a kép, amely eddig bennük élt a zene óriásáról, a cikk közzétételének helyességét azonban nem vonhatjuk kétségbe. Engem csupán a megfogalmazás némi pontatlansága zavart itt-ott, pl. a ’kedvel’ jelentésű szível helyett a szótárainkban nem is szereplő szívlel használata (a megszívlel egészen más!), valamint egy fölösleges, sőt ártalmas vessző, amely de Sade márkit a legnagyobb zeneszerzők sorába emeli, de az értekezés egészét hasznosnak tartom. Nem csoda, hiszen – nyelvész lévén – a vígjátékíró Terentius Aferrel együtt azt vallom, ami a jeles szerzőnek Önkínzó című vígjátékából szakadt ki s vált szállóigévé: „Ember vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami emberi.”

Nem mondhatom el senkinek
Elmondom hát mindenkinek.

Se az interjút nem szeretem, se a nyilvános szereplést. A reklámtól valósággal irtózom. Feltűnés nélkül, titokban szeretnék világhírű lenni.

Megkaptam a világhírű grafológus véleményét az írásomról, melyben maradék nélkül jellemez, és megállapítja, hogy cinikus fráter vagyok, és nem hiszek a grafológiában. Igaza van. Tényleg nem hiszek, tehát helyes a jellemzés, tehát hiszek.

Siker. A költő őrült pénzeket keresett nyomoráról írt verseivel.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. augusztus.

Elárulom: őszintén örültem – és most is örülök – olvasónk, Tóthné dr. Lakatos Mária Csilla levelének, amelyre ezen a helyen válaszolok. Levélírónk az általa felidézett párbeszédben elhangzott „Köszöntem!” választ elemezte s marasztalta el, mivel – mint írja – „az imént felvázolt beszédhelyzetben csak a jelen idejű, vagyis a »Köszönöm« alak értelmezhető”.

Levélírónk saját bevallása szerint két-három éve szembesül azzal a sajátos helyzettel, hogy a közlésfolyamat valamelyik szereplője valamilyen ismeretlen okból az időtévesztés hibájába esik: múlt idejű igealakot használ, holott a közlésfolyamat a jelenben zajlik. Szavait nincs okom kétségbe vonni, de ki kell igazítanom: ez a jelenség nem olyan „fiatal”, mint véli. Előttem van egy kis könyvecske. A címe: „Beszédkultúra a közlekedésben”. Két – sajnos, már nem élő – kollégámmal együtt magam vagyok a szerzője. A kötet megjelenésének éve: 1961. Te jó Isten! Ennek már épp fél évszázada! De nincs ok az elérzékenyülésre. Minket a tények érdekelnek, márpedig a tények makacs dolgok. A kötetkében, amely a közlekedési és szállítási dolgozóknak tartott anyanyelvi, nyelvhelyességi előadásainkat tartalmazza, többek között pl. arról is szó van, hogy a kalauzok s egyéb közlekedési dolgozók nemegyszer úgy beszélnek az utasokkal, hogy mondataikba saját magukat is beleértik, belefogalmazzák. Ez az ún. kalauzi többes szám. Csupán néhány sor a kötetből: „Menjünk előre! – mondja a kalauz, miközben ő hátrafelé furakodik a tömegben. [Akkor még így dolgoztak a kalauzok, akiket, ahol még egyáltalán vannak, már hosszú idő óta különben is jegyvizsgálóknak nevezünk. G. L.] Kapaszkodjunk! – kiáltja induláskor, de ő nem kapaszkodik, hanem tovább végzi a kötelességét, kezeli a jegyeket. Igyekezzünk a leszállással! – halljuk, de ő maga nem indul az ajtó felé, sőt jó esetben – nagyon helyesen – félrehúzódik, hogy helyet adjon a leszállóknak. Fiatalember, a lépcsőn is váltsuk meg a jegyet! – hangzik a felszólítás, pedig tudva tudjuk, hogy a kalauz nem szokott jegyet váltani.” Néhány mondattal később már elérkezünk a bennünket közvetlenül érdeklő részhez. Ott ezt olvashatjuk: „Még az előbbieknél is furább szülemény azonban ugyanez a kijelentő mód múlt és jelen idejében, tehát ha a kalauz így figyelmeztet: Kapaszkodtunk! Igyekeztünk! Stb. Az effajta beszéd kialakulására már semmiféle magyarázatot sem igen lehet találni, de nem is nagyon érdemes keresni, mert – enyhén szólva – se füle, se farka. Nyelvünk csak nyerne vele, ha a jövőben ezeket sem hallanánk, s ezek is átadnák helyüket az ilyen mindennapi, közönséges, de értelmes felszólításoknak: Tessék kapaszkodni! Igyekezzenek, kérem, a leszállással! Stb.”

Kalauzok 1937-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 1882)

De nemcsak erre az egy „antik” könyvecskére hivatkozhatok, amikor a jelenség múltjára igyekszem fényt deríteni. A kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv 1980-ban megjelent első kötetének „kijelentő mód, múlt idő” című cikkében, Kovalovszky Miklós megfogalmazásában ezt olvasom: „A »közlekedési nyelv«-ben, főként a budapesti kalauzok nyelvhasználatában tűntek föl a felszólító szerepű többes szám 1. személyű múlt idejű kijelentő alakok, mintegy már a felszólítás végrehajtását is előlegezve, pl. Vigyáztunk a lépcsőn!; Kapaszkodtunk!; Felszálltunk, indulunk! Helytelen, nemkívánatos modorosság ez, a kalauz nélküli közlekedés bevezetésével azonban visszaszorult.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. szeptember.

A legutóbbi bejegyzésben (Múltőrző szólások) azt kíséreltem meg bemutatni, hogy szólás- és közmondáskincsünk valóságos emléktára népünk múltjának. Nem ok nélkül emlegetjük gyakran ezt a szólást, pontosabban szállóigét: Nyelvében él a nemzet. Ez a megállapítás igaz is, persze nem akárhogyan. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az Erdélyből vagy két évtizeddel ezelőtt áttelepült publicista és író, Bodor Pál sorait:

„Nem igaz, hogy csak nyelvében él a nemzet. Vannak nemzetek, amelyek nem a nyelvükben élnek. A belgák egy része hollandul, egy része franciául beszél – s a holland nyelvűek nem hollandok, a francia beszédűek nem franciák… Ha csak a fülemre hallgatok, a szerbek és a horvátok is egy nyelvet beszélnek. Folytathatnám a sort. A magyarság azonban a nyelve nélkül meg nem maradhatna. A nemzeti léleknek a nyelv a teste. Legalábbis nálunk.”

Igen. Ezzel a megállapítással lényegében egyetérthetünk. Persze csak lényegében, mert pl. a külföldre került, idegenbe szakadt magyarok leszármazottai, a második, harmadik, negyedik nemzedék tagjai között nem kevesen vannak, akik őrzik a nemzeti tudatukat, magyarságtudatukat, de anyanyelvi ismeretük akkorra már csak néhány szóra terjed ki. Általában azonban, a sajátos helyzeteket leszámítva nálunk a nyelv és a nemzet csakugyan együtt fejlődött, illetve fejlődik, kölcsönösen hatva egymásra. A magyar nyelvben benne sűrűsödik egész múltunk, csak észre kell vennünk.

De most már nem folytatom ezt az elmélkedést, mert az említett bejegyzésben nem általában a nyelvről, hanem a múltőrző szólásokról értekeztem. Bemutattam pl. olyan szólásokat, amelyek az egykori boszorkányhit emlékeit őrizték meg nyelvünkben, továbbá amelyek régi gyógymódokra, temetkezési szokásokra, az egykori parasztházak fűtésének módozataira vetnek világot, majd azzal zártam írásomat, hogy „e megkezdett, de a befejezéstől még igen távol maradó témát a közeli jövőben egyszer még majd folytatom, mondjuk, Boncidától a Vidáné csirkéjéig!” Nos, itt tartunk most.

Ami a címben már megvillantott Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé szólást illeti, az ma már elsősorban a népmesék kedvelt fordulata, amely az egykori lakodalmi mulatozásoknak az emlékét őrzi számunkra, egyúttal azonban elődeink étkezési szokásaira is vethetünk általa egy pillantást. A szólásban a lé levest jelent, a sárga lé kifejezés pedig a hajdani magyar konyhának igen kedves ételére, a sáfránnyal, ezzel a régen nagyon kedvelt fűszerrel ízesített és illatosított, lakodalmi mulatságokon szinte kötelező tyúkhúslevesre utalt. Ugyancsak az étkezési szokásokat tükröző szólások egyike a nincs sütnivalója szólás. Ez egy nyugat-dunántúli kenyérsütési szokásra utal, ugyanis ott használtak a kenyérsütéshez kovász vagy élesztő helyett egy olyan keveréket, amely nem más, mint komló és árpa vegyítéke, amelybe némi kenyértésztát meg többnyire egy kis vöröshagymát is tesznek. Ezt a kelesztésre használt keveréket nevezték sütnivalónak, s az Új magyar tájszótár seregnyi adata bizonyítja, hogy a Dunántúl nyugati részében mindmáig él is e jelentésében. A köznyelvben is meglevő nincs sütnivalója szólás már csak átvitt értelemben él; azt fejezi ki, hogy akiről mondjuk, annak nincs annyi esze, amennyit elvárnánk tőle.

Olyan szólásunk is van, amely az egykori vámrendszerbe nyújt bepillantást a ma embere számára. Gondolom, ismerős az a szólás, amely szerint akit (vagy amit) a teljes pusztulás fenyeget, az az ebek harmincadjára került. Nos, a harmincad azoknak a vámoknak az elnevezése volt, amelyek részint az ország határán – az államkincstár javára –, részint pedig az ország belsejében – egyes kiváltságos nemesek, papok vagy városok javára – megharmincadolták a kivitt vagy behozott árucikkeket, vagyis az árucikk egyharmincad részét természetben vagy ritkábban pénzben vámként elvették az áru tulajdonosától. S hogy miért pont az ebek kerültek bele ebbe a szólásba? Mert hajdan gyakori volt, hogy falkákba verődött, jórészt félvad, kóbor ebek leptek el egy-egy környéket, falták fel vagy tépték szét a gazdátlanul hagyott hulladékot, a kivetett dögöt, sőt a fegyveres összetűzések alkalmával elesett vagy megölt emberek holttestét is. Ha valaki a csoportba verődött ebek közé keveredett, azt igen gyakran a kutyák vámolták meg, azaz ruhájának, de akár testének egy darabját is a kutyák szájában hagyta, s így próbált meg elmenekülni a rátörő ebek haragja elől. A szólás napjainkban is él, sőt gyakori, de nem személyekre, hanem gazdátlanul maradt – mondhatjuk, ebek prédájául hagyott – dolgokra, értékekre vonatkoztatva. Példa egy napilapunkból: „Gyors intézkedés kellett, mert a kazánház már két éve az ebek harmincadján állt.

Családon belüli viszályokra, szokásokra is fényt deríthetünk szólásaink révén. Ismerjük ezt a szólást: kenyértörésre viszi a dolgot. Jelentése: ’véglegesen összevész, szakít valakivel’. Erről sokáig azt hittük, hogy az egyházi életből származik, hiszen a katolikus mise és a protestáns úrvacsoraosztás alkalmával a pap ostyát, illetve kenyeret oszt a híveknek, de ez a magyarázat tévútnak bizonyult. Ma már tudjuk, mi a valóság. Számos helyen szokásban volt, hogy az eredetileg közös háztartásban élő, de tovább együtt meglenni nem tudó emberek kettétörtek egy kenyeret, amivel azt fejezték ki, hogy ezentúl külön koszton fognak élni. Ez a jelképes cselekedet a kenyértörésre kerül a dolog szólás forrása.

Hogy ne csak viszályokról essék szó, hadd említsek egy olyan szólást, amely az egykori társadalmi élet szórakozásai, játékai köréből szakadt ki, s árulkodik magáról. Mindenki ismeri ezt a szólást: kivágja a rezet. Azt is tudjuk, mit jelent: ’a tőle telhető legjobban végez el valamilyen feladatot’. De a múltja nem teljesen makulátlan, akkoriban ugyanis némi nagyzolás is kapcsolódott hozzá. Ez a mondás ugyanis valószínűleg a régi kocka- vagy kártyajátékosok nyelvéből származik. A réz szó itt pénzt, rézpénzt jelent. Aki lendületes mozdulattal kivágta az asztalra a pénzt, amely a játék tétje volt, azért számított egy kicsit hetvenkedőnek, mert hevességével igyekezett ellensúlyozni, hogy ő nem arany- vagy ezüst-, hanem csupán rézpénzt, azaz jóval csekélyebb értékű pénzt vágott ki.

Most úgy érzem, második nekifutásra sem sikerült olyan alapossággal bevezetnem olvasóimat szólásaink múltbeli világába, ahogy szerettem volna. De a példák, amelyeket bemutattam, remélem, elég érdekesek s elég beszédesek ahhoz, hogy cikkem végéhez érve ne csalódottan legyintsenek, mint az olyan emberre szoktak, aki nem különb a Deákné vásznánál, hanem, felcsillanó szemmel, inkább ezt kérdezzék maguktól: „Ki ez a nőci? És mi van a vásznával?”  

Grétsy László

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl, a fényes csillagokba!

Szívvel – lélekkel.
Tűzzel – vassal – s majd újra
szívvel – lélekkel.

Az igazi költő esetében csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.

Ahogyan a gyerekek plüssállatokkal játszanak, plüssfilmeket, plüsshősöket néznek a televízióban, meg mindenféle vizuális eszközökön, ugyanúgy eljött a plüssversek igényének, gyártásának, forgalmazásának korszaka is. Ezek a plüssversek puhák, simák, ártalmatlanok, szőrből készültek! Nem okoznak fájdalmat, nem okoznak problémát, nem karcolnak, nincs titkuk, egyáltalán nincs is belsejük.

Vers az, amit mondani lehet.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. július.

Ebben a számomra igen kedves rovatban [Nyelvünk tája] valamilyen szempontból közelítve többször is szóltam már szólás- és közmondáskincsünkről. Nemrég pl. „Szólások pálfordulása” címmel két olyan szólással foglalkoztam, amely – igazodva a mához, napjaink gondjaihoz – mind alakjában, mind jelentésében gyökeresen megváltozott; már más szemlélet érvényesül benne, mint keletkezésekor. Egyik példám a kettő közül a Jó bornak nem kell cégér közmondás volt, amely ma egyre inkább ilyen alakban fordul elő: Jó bornak is kell cégér, a másik pedig ez: Nincs az a pénz! Bizonyára tudják olvasóim, hogy ennek ma már mindinkább ez a változata terjed – gondolom, nem kell magyaráznom, miért –: Van az a pénz! Nem is tiltakoztam ellene, hiszen ez a változás, ez a két pálfordulás szinte törvényszerű. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben a globalizált világban a pénz az úr. Nemcsak mindennapi beszédünk tükrözi napnál is világosabban ezt a tényt, hanem, íme, még néhány hagyományos, régi frazémánk is ehhez alkalmazkodik.

Most azonban olyan szólásokról, közmondásokról szólok, amelyek fő jellemzője nem a jelenhez való igazodás, hanem – éppen ellenkezőleg – a múlt tényeinek, szokásainak stb. tudatosítása a mai beszélőkben. Szólás- és közmondáskincsünknek ugyanis egyaránt rendkívül nagy érdeme, hogy mindkettő valóságos emléktára népünk múltjának, történelmének, korábbi életének. Igaz, amikor szemügyre vesszük őket, résen kell lennünk, mert nagyon sok vándor szólás is él nálunk, s ha erre nem figyelünk, rajta veszthetünk. Akkor azt hihetjük – s azt a tévhitet terjeszthetjük –, hogy pl. a kosarat ad (mármint a leány a kérőjének) vagy a kosarat kap (a felsült kérő) szólás valami régi magyar népszokást tükröz, holott dehogy is! Ennek szálai külföldre vezetnek, s a magyarság múltbeli életéhez semmi köze. Ha azonban kellőképpen fel vagyunk vértezve, akkor százával akadunk olyan szólásokra, állandósult kifejezésekre, amelyek csakugyan rólunk, pontosabban eleinkről, múltunkról szólnak. Íme, csupán néhány példa, szemléltetésül, igazolásul:

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. június.

Egyik igényes hetilapunkban egy mindössze tizenkét esztendős, de már három Európa-bajnoki címmel rendelkező sakkreménységünkről olvasok szívmelengető cikket. A huncut képű „fiatalember” rám is néz az íráshoz mellékelt képen, miközben az előtte lévő sakktábla egyik sötét figuráját éppen elhelyezi a harcmezőn. A cikk írójának faggatózására többek között ezt mondja magáról:

„Bobby Fischer a példaképem, mivel rámenősen támadt, és jó volt a végjátékban.”

Nos, ez a támadt szó az, amely felkeltette figyelmemet, olyannyira, hogy a továbbiakban már nem az ifjú matadorral foglalkozom írásomban – bár mostantól kezdve figyelni fogom szerepléseit, fejlődését –, hanem nyelvünknek egy mostanában kialakuló érdekes változásával.

A Szabad Föld 2011. április 8-i számának ominózus mondata

Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött.

Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi – nincs rajtam kívül más élete vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. május.

A média szó használatában mutatkozó sokéves bizonytalankodás után ma már szinte minden író, olvasó, (rádió)hallgató, tévéző, internetező ember számára világos, egyértelmű, hogy a média nem valamilyen tömegtájékoztató eszköz, hanem a létező tömegtájékoztató eszközöknek, hírközegeknek az összessége. Tehát beletartozik a hagyományos sajtó is, a rádió is és a televízió is. Elárulhatom, ezek nyelvezetéről szólva beszélhetnék együttesen is sajtónyelvről, mert ebbe a legtöbben beleértik az összes fent említettet, sőt „a negyedik médiumot”, az internetet is. Voltaképpen azt mondhatjuk, csupán annyi a média és a sajtó elnevezés közti különbség, hogy a sajtó szó elsősorban az írásos médiaformák felé tereli figyelmünket, míg a média elnevezés inkább az élőszóbeliekre utal. Én a következőkben nagyobbrészt a nyomtatott sajtóból merítem példáimat, teljesen azonban az élőszóbelieket sem hagyom figyelmen kívül. Ezek előrebocsátása után pedig most haladéktalanul a tárgyra térek.

Azt bátran megállapíthatjuk, hogy a médianyelv (vagy ha úgy tetszik: sajtónyelv) a köznyelv része, annak igényes változata, egyúttal pedig közérdekű része. Hozzátehetem: fontos része is, mert bár napjainkban az olvasás többé-kevésbé válságban van, ez a válság elsősorban a szépirodalmi műveket, a költői alkotásokat fenyegeti; a szakmai kiadványokat már kevésbé, az újságokat pedig még kevésbé. A bulvárlapok pl. – persze nem véletlenül, hanem bizonyos, itt most nem részletezendő társadalmi, szociológiai okok és körülmények következtében – népszerűbbek, mint valaha. Ebből egyértelműen következik, hogy a lapokkal, újságokkal szoros kapcsolatban állóknak – mindazoknak, akiknek riporterként, oknyomozó újságíróként, szerkesztőként vagy bármilyen minőségben a zsurnalisztika a kenyerük, a hivatásuk – mindent el kell követniük, hogy tevékenységüket e munka fontosságának tudatában a lehető legmagasabb színvonalon végezzék.