Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

A tollkés, a kalamáris és a porzó

Régi írószerek III.

 A tollkés

A toll megvágására az ún. tollkést használták. A tollkés latin kifejezését, a penicilust használták nálunk, majd a nyelvújítás korától ismeretes új megjelölése, amely a német Federmesser szó szerinti fordítása.

A tollkést nem házilag készítették, hanem vásárolták. Már elég korán, 1545-ben, majd 1548-ban a Nádasdiak számadásaiban találkozunk tollkés vásárlására vonatkozó adatokkal, az alábbiak szerint: „Posonban 1545. márc. 16. Az nap vöttem az uram clamarisahoz cisuralist (tollkést) 4.-den-ért”, 1548. aug. 16-án „item vöttem cisuralist (tollkést) hozza es port 6 den.-ért”. Arra vonatkozóan, hogy a tollkést mennyire megbecsülik, bizonyítékul szolgál önálló leltári tételként való felvétele. Pl. a Rákóczi árvák 1688-ban Munkács várában maradt és Patakra vitt ingóértékeinek lajstromaiban „4 pennacsináló késecske” is szerepel.

Tovább olvasom

Szóhasználati kötöttségek

Nyelvművelő levelek VIII.

Még a nyár elején olvastam az egyik napilapunkban: „A felhőszakadásnak köszönhetően telefonok százai némultak el a nagykörút környékén.” A telefontulajdonosok – gondoltam – aligha köszönték a nagy esőnek, hogy nem tudták használni készüléküket.

Efféle sutaságokat nap mint nap olvasunk a sajtóban, hallunk a rádióban, tévében, közéleti beszédekben. Megköszönni – a szó jelentéséből következően – természetesen valami jót szoktunk, hacsak gúnyból ellenkezőjére nem fordítjuk a szavunkat: „Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám!” – azaz: Igazán nem ezt vártam (volna) tőled!

Tovább olvasom

A tinta

Régi írószerek II.

Az írás rögzítésére szolgáló közvetítő anyagok közül még ma is legfontosabb a tinta (atramentum). Magyar elnevezése a latin tincta (ti. aqua) 'festett' (ti. víz) átvétele.

E kifejezés elég korán meghonosodott nálunk, korai közmondások igazolják: „A biblia bőtsüllésben nem a tentát, papirossat, hanem azt bötsüllyük, akinek szavát magában foglallya. – A mély okoskodás a téntán nyalakozók dolga. – Ténta és a penna a szégyent nem tudgya.”

A papiruszon való írás már tintával történik. Ez a tinta mézgában felkavart és vízzel higított szénkorom volt. A 12–13. századi okleveleinket jó minőségű, színtartó fekete tintával írták. A 13. századi Conradus de Mure szerint okleveleket csak „aliis coloribus exclusis”, azaz fekete tintával szabad írni. Ezt a szabály szigorúan be is tartották. A tinták alapanyaga valószínűleg enkaustum volt, amit a kancellária íródeákja, mivel az nem volt vásárolható, bevált módszerek szerint maga készített. Az enkaustum szőlővenyige, borseprő és törköly, valamint bengebogyó szenesített, porított keveréke volt. Borseprő- és törkölykoromból készítették az ún. frankfurti vagy vegyigefeketét, törkölyből, sárga- vagy őszibarackmagból a párisi feketét, csontkoromból a csontfeketét, papírkoromból a papírfeketét és parafakoromból a spanyolfeketét.

Tovább olvasom

Idegenszerűségek a magyar nyelvben

Nyelvművelő levelek VII.

Sok szó esik – kell is, hogy essék – az idegen szavakról, kevesebb az idegenszerűségekről. Azok – a felesleges idegen szók – többen vannak, ezek – az idegenszerűségek – veszélyesebbek. Mindkét csoporttal az a fő gondunk, hogy elaltatják, elsorvasztják a nyelv, a nyelvet használók nyelvteremtő erejét, hiszen a saját – kiküzdött – megnevezés helyett készen kapjuk őket; de az idegenszerűségek még belülről bomlasztanak is: nemcsak a kényelmes megoldás képviselői, hanem ellentétesek is a nyelv alaptermészetével.

Néhány évtizede makacsul él a nyelvhasználatban az alultáplált, újabb a leépít, kivált valamit, a Valentin-nap, az indián nyár. Mivel nyelvünkben sokáig használatos volt az alulról táplál ige, bizony először egy pillanatra engem is félrevezetett az alultáplált, aztán rádöbbentem, hogy ez a német unterernährt ige szó szerinti fordítása, s jelentése ’rosszul vagy gyengén táplált’. Ilyen még az alulfejlett, azaz gyengén fejlett, az alulszámláz, azaz: kevesebbet számláz. – A leépít ugyancsak tükörfordítás a németből, az abbauen igéből; ott a jelentése ’elbocsát, csökkenti a személyi állományt’. Nálunk is ebben az értelemben használják, elég régóta, de – az iméntiek szerint – van rá régi jó magyar szavunk.

Eszembe jut a leépíttel kapcsolatban egy humoros történet. Az egykori Prágai Magyar Hírlap szerkesztője mesélte, hogy – míg hivatalos úton más országban járt – lapja címoldalán az a meghökkentő hír jelent meg, hogy lebontják a bécsi Szent István-dóm tornyát. Ijedten kérdezte – hazatérése után – helyettesétől, honnan e meglepő, hihetetlen hír. – A bécsi Kurírból – hangzott a válasz. És csakugyan, a Kurír hírül adta: „Der Türmer des Stephansdoms wird abgebaut”, azaz: a Szent István-dóm toronyőrét elbocsájtják. A magyarul fogalmazott hír a leiterjakabok, a humoros sajtóbeli elírások egyik példája volt. A Türmer jelentése ugyanis toronyőr, nem pedig torony; az abbauen pedig ’leépít’ ugyan, s ha akarom, ’lebont’, magyarul azonban elbocsájt.

Tovább olvasom

A toll

Régi írószerek I.

Ezen íróeszköz megnevezésére a 12–18. században nem a magyar toll, hanem a latin penna kifejezését használták. Ezt igazolják a fennmaradt emlékek, közmondások: „Mikoron írna, harom pennat töre el. – A Balduinus pennáját megélesíté a magyar arany. – Eris pennája által jót. – Híremet nem chak keresem pennámmal, hanem rettenetes bajvivó szablyámmal. – Micsoda penna írhatná le Erdélynek nyomorúságát. – Egyikhez is nem hasonlítom pennámat. – Ténta és penna szegyent nem tudgya.”

Az országgyűlési tudósítások szerkesztői még a 19. század elején is pennamártással mérték a beszédeket, azt mondván: ez egy, két, három stb. mártásos beszéd volt. Az országgyűlési gyorsírók igen vékony hajszálvonalakat író pennát használtak, egy pennamártással meglehetősen hosszú kijelentéseket tudtak leírni.

A tollat eleinte nádból, később madártollból készítették. Íráshoz bármely madár tollát fel lehet használni, alkalmasnak azonban csak a varjú, legalkalmasabbnak pedig a lúdtoll bizonyult. De a lúd szárnytollai közül sem mindegyik volt megfelelő, hanem csak a 2. és a 3., az azt követők vékonyabbak és lágyabbak. Hazánkban az 5. században találunk először említést róla, és a 19. század közepéig használták.

39693787-an-original-illustration-of-a-feather-quill-pen-in-a-vintage--stock-photo.jpg

Tovább olvasom

Barangolások Erdély helynevei között

Nyelvművelő levelek VI.

Erdély nevét hallva sok magyar embernek feldobog a szíve, s töméntelen történelmi, földrajzi, irodalmi emlék kezd kavarogni benne; utazások, emberi kapcsolatok emléke – valami csodálatos melegség, melyhez hasonlót akkor érzünk, ha idegenben élő testvérünkkel, barátunkkal találkozunk.

Egy kedves könyvecskét tartok a kezemben, Murádin László A hely, ahol élünk c. művét. Alcíme: Barangolások Erdély helynevei között. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem egykori, ma már nyugdíjas oktatója korábbi írásaiból állította össze ezt az érdekes, izgalmas olvasmányt, mely erdélyi települések, városok, hegyek, völgyek nevét, ezek keletkezését, jelentését magyarázza. Hogyan?

Tovább olvasom

Honnan lóg ki a lóláb?

Lovas közmondások nyelvünkben

Gyakran mondjuk, hogy a nyelv az élet tükre. És ez így is van, hiszen a nyelv legfontosabb építőelemei, a szavak pontosan jelzik azt a kort, amelyben megszülettek. Ha kimondom azokat a szavakat, hogy turbán, kaftán, dzsámi, minaret, akkor rögtön az oszmán-török kor jut eszünkbe. Ha azokat a szavakat halljuk, hogy békekölcsön, padláslesöprés, beszolgáltatás, kollektivizálás, akkor pedig az 1950-es évek, a Rákosi-kor tűnik a szemünk elé. De a nyelvben nemcsak a szavak, hanem a szavaknál nagyobb egységek, a szólások és a közmondások is jellemzőek egy-egy beszélőközösségre.

A TINTA Könyvkiadónál jelent meg 2015-bem a neves nyelvész, Bárdosi Vilmos tollából a Szólások, közmondások eredete című, 750 oldalas nagy kézikönyv. Belelapozva látjuk, hogy a szavunk is tucatnyi szólásban, közmondásban szerepel. A régi paraszti világ emléke megőrződött, mintegy konzerválódott ezekben a szólásainkban.

szolasok_eredete_borito.jpg

Napjainkban a lótartás elsősorban a versenysportot szolgálja, illetve csupán hobbitevékenység. Nem így volt ez a korábbi évszázadokban: a ló az ember társa, a mindennapi munkájában segítője, katonáskodáskor pedig a győzelem elősegítője volt. A ló és az ember régi szoros kapcsolatát mutatja, hogy nyelvünkben számos olyan szólás él, amely a lovakhoz, a lótartáshoz kötődik.

Az az örök bölcsesség, hogy Nyomtató lónak nem kötik be a száját, még abból a korból származik, mikor a gabonát a szérűben nyomtatással, azaz kitapostatással nyerték ki a kalászból. A keményre döngölt földön szétszórták a gabonát, majd a lovat (vagy lovakat) egy középen álló személy körbe járatva tapostatta ki a kalászból a gabonaszemeket. Aztán favillával megforgatták a kitaposott szalmát, és mindaddig ismételték a taposást, mígnem a teljes gabonamennyiség ki nem lett ,,nyomtatva''. A közmondás arra utal, hogy a lovak bizony gyakran bele-belekóstoltak a gabonába. Aztán később általánosabb értelmet kapott a bölcsesség: aki valamely rábízott anyaggal – különösen élelmiszerrel – dolgozik, az rendszerint fogyaszt, használ is belőle, és ez bizony nem súlyos vétség.

Tovább olvasom

Nyelvjárási beszéd

Nyelvművelő levelek V.

Parképítők dolgoztak nemrégiben lakótelepünkön. Séta közben, közeledve hozzájuk, figyelmes lettem beszédükre: nem a köznyelvi változattal éltek, s próbálgattam kitalálni, melyik vidékről valók. „Ó, ne is tessék ránk figyelni – szabódtak kérdésemre –, ez csak amolyan buta falusi beszéd!” Nekem azonban tetszett, s mondtam is nekik, milyen szép, és csak őrizzék, amíg lehet.

Hogyan is állunk hát a nyelvjárási beszéd megítélésével? Érdemes lesz e néhány percet erre szentelni, mert mind az elítélésével találkozni, mind az úgymond „tiszta falusi beszéd” magasztalásával.

Az iskolában tanult, a sajtóban (rádióban, tévében, újságokban) használt köznyelv sok százados összetartó fejlődéssel alakult ki – egyéb hatótényezők mellett – jórészt a nyelvjárásokból. Kialakulása – a 19. sz. közepe – óta és napjainkban is szüntelenül táplálkozik belőlük, vesz át különféle – hangalaki, szókincsbeli és nyelvtani – eszközöket, aminthogy ez természetes a nyelv szakadatlanul hullámzó, egységesülő és szétkülönülő mozgásában; eszközeinek főként gyarapodásában, ritkábban fogyásában.

Tovább olvasom

Ki tagad körömszakadtáig?

Szólások, közmondások eredete

Ha azt kérjük egy magyar anyanyelvűtől, hogy mondjon egy színt, egy gyümölcsöt és egy költőt, igen nagy valószínűséggel a piros, az alma és a Petőfi szavak fognak válaszként elhangzani. Ha arra szólítjuk fel, hogy soroljon fel madarakat, valószínűleg a veréb és a galamb lesz a lista elején, és a sornak valahol a vége felé fognak állni a strucc és a pingvin szavak. Egy közelmúltban végzett, nem reprezentatív kísérlet szerint a magyar madárnevek 30-as „sikerlistája” a következő: veréb, galamb, fecske, cinege, feketerigó, sas, gólya, varjú, szarka, bagoly, harkály, sirály, vörösbegy, papagáj, fácán, kanári, keselyű, kócsag, hattyú, kacsa, tyúk, páva, liba, gyöngytyúk, pelikán, pulyka, strucc, túzok, tukán, pingvin.

A nyelvészek a 20. század második felében figyeltek fel arra az addig nem kutatott nyelvi jelenségre, mely szerint egy-egy szóhalmaznak, fogalomkörnek minden nyelvben vannak prototípusai, és ezek a prototípusok legjellegzetesebben képviselik a szóhalmaz minden elemét. Így a színneveknek a magyarban a piros a prototípusa, a madárneveknek pedig a veréb.

A nyelvekben nemcsak a szavaknak, hanem a közmondástípusoknak is van prototípusa. Ha egy magyar anyanyelvűtől azt kérjük, hogy soroljon fel közmondásokat, majdnem biztos, hogy az elsők között lesznek az Ajándék lónak ne nézd a fogát!, az Addig nyújtózkodj, míg a takaród ér! és az Aki korán kel, aranyat lel közmondások. Ezek és számos további szólás-közmondás megtalálható a Szólások, közmondások eredete című, közel 750 oldalas vaskos kötetben. A művet a TINTA Könyvkiadó mára már szinte házi szótárszerzőjének számító Bárdosi Vilmos, az ELTE BTK professzora állította össze többéves aprólékos gyűjtő- és rendszerező munkával.

bardosi-vilmos.jpg

Tovább olvasom

Nyelvi túlbiztosítás

Nyelvművelő levelek IV.

Sokan és méltán bosszankodunk a kijelentő módban használt nem tudhassuk, nem lássák-féle igealakok, a suksük-ragozás miatt. De már jó pár éve derűre fakasztanak az ellenhatásként keletkezett tyuktyük-formák, mint pl. Hogy ne mondhatják rólunk, a ne mondhassák helyett.

Dr. Schéda Mária, egy székesfehérvári tanár írta: „Az utóbbi években figyeltem fel a »tyuk-tyükölés« jelenségére. Bizonyára gondolja (mert nyilván észrevette), hogy arról van szó, igen gyakran kerülik a beszédben a felszólító mód -suk, -sük alakját akkor is, amikor ezt nem szabadna tenni, és tyuk-tyük-kel helyettesítik. Teszik ezt magukat műveltnek tartó emberek, rádióban megszólaló politikusok, sőt művészek.”

A megfigyelés pontos; a tyuktyük elítélése jogos; mégis hadd fűzzek hozzá némi megjegyzést, a jelenség teljesebb megértése érdekében. Akik hallották vagy olvasták a suksük-formák helytelenítését, tehát a -t, -st, -szt végű igék essező, esszező ejtését a kijelentő módban (nem szeressük az efféléket; nem eresszük el a kezünket, az eresztjük, szeretjük helyett), s akik tehát nem akarnak beleesni ebbe a tévedésbe, hibába, akkor se merik használni az essező formákat, amikor jogos volna, azaz a felszólító módban, s ilyen alakokat mondanak: Ne eresztjük el a kezünket! – Ne szeretjük a szélsőségek hordozóit!, ehelyett: Ne eresszük el a kezünket! – Ne szeressük a szélsőségek hordozóit!

Tovább olvasom