Valószínűleg megint olyan remekművel gyarapodott szótárirodalmunk, amely nem részesül majd kellő elismerésben. Előző idegenszó-tárunk, Bakos Ferenc szintén méltán népszerű munkája ugyanis, minden erényével együtt sem terjedelmében, sem színvonalában, sem pedig információgazdaságában nem ér még nyomába sem ennek a remek kötetnek. Még sorolni is nehéz, mi mindenben hoz újat a korábbi próbálkozásokhoz képest Tóthfalusi István szótára: Terjedelmében – 28 000 címszó majd ezer oldalon – mindenképpen. A címszavak feldolgozottságában szintén – hiszen nemcsak értelmezést, hanem kiejtési útmutatót, sokszor a közvetítőnyelvekre és a köztes alakokra is utaló eredetmagyarázatot is ad. Ám meg kell említenünk a kitűnő, korrekt és minden nagyképűségtől mentes előszót, a tudományos megbízhatóság és az érthetőség közt megtalált ideális egyensúlyt, a biztos nyelvérzéket (mert hasonló kiadványok esetében csakis ez használható), amellyel a szerző eldöntötte, melyik szó tartozik szótárába, s melyik nem, a feldolgozott réteg- és szaknyelvek diakrón és szinkrón sokszínűségét, az összetett és képzett szavak feldolgozásának világos szerkezetét, a helyes nyelvhasználat módjára vagy az elterjedt forma esetleges helytelen mivoltára való igen hasznos utalásokat, az azonos szócsaládhoz való kapcsolódások jelzését, vagy éppen az idegen szavak helyesírási problémáinak, lehetőség szerint következetes, magyaros – de sosem zavaróan magyarító – megoldásait. Aki pedig éppoly szerelmese a nyelvnek és a szavaknak, mint Tóthfalusi István, nem csupán szótárként forgathatja ezt a csodálatos kötetet, hanem érdekfeszítő olvasmányként is elmélyedhet benne. A nyelvek gourmandja, az igazi philologosz ugyanis nyilván mélységes gyönyörségét leli majd az olyan szavak magyarázatában, sőt puszta ízlelésében is, mint a „sirventes”, a „luciferáz”, a „cupringer”, az „ogam”, a „svarumlénia” vagy a „goliárd”.

Tótfalusi István: Idegenszó-tár

Az orvostörténész számára pedig – ismertetésünk megjelenését e folyóiratban elsősorban éppen ez indokolja – különösen értékes lesz ez a könyv. Nem csupán azért, mert aki művelődéstörténettel foglalkozik, eredménnyel és haszonnal kutakodhat kincsesbányájában, hanem elsősorban az orvosi, illetve a gyógyítással kapcsolatos szavak magyarázatainak rendkívüli bősége miatt. (Szúrópróbaszerű felmérésem szerint kb. minden tizedik szócikk, vagyis majd háromezer kapcsolódik valahogyan a gyógyításhoz.) Igen érdekes egyébként az a rövid bekezdés, amelyet a szerző az orvosi szavak sajátos asszimilációs helyzetéről előszavában ír: Itt hívja föl a figyelmet arra a különös tényre, hogy az orvosi ma már – medikalizált, wellnessipartól gyötört világunkban – csak bizonyos szempontból tartható tudományos vagy rétegnyelvnek, hiszen az orvosi (felvilágosító) irodalom a legolvasottabb és legtöbbet használt (félrehasznált) szövegtípusok egyike. Minthogy pedig orvosi etimológiai szótárunk egyelőre nincsen, ennek a könyvnek a segítségével talán könnyebben indulhatunk el szótörténeti, szaknyelvtörténeti kutatásaink útján is. Némely esetben persze vitatni is lehet a szerző megoldásait, például a dietétika vagy etiológia (miért nem diététika vagy étiológia, esetleg diaitétika vagy aitiológia?) kapcsán, de ezek a képzelt diskurzusok is csak további örömöt szerezhetnek a szorgos és hálás olvasónak.

Egy oldal a könyvből

A kötetet egyébként, afféle – Pápai Páriz óta sokszor hiányolt – ráadásként az idegen rövidítések kislexikona zárja.

Nem szabad elfeledkeznünk a kötet szerkesztőinek (Hidalmási Anna, Temesi Viola) és kivitelezőinek munkájáról sem, hiszen régen láttunk hazai nyelvészeti kiadványt, amely hasonlóan logikus, áttekinthető, hibátlan és szép lett volna.

Tótfalusi István

Még egy, utolsó megjegyzés: Az Idegenszó-tár, mint mondtam, remekmű a maga nemében, noha szerzője nem hivatásos, hanem csak „dilettáns” (vagyis tevékenységét élvező) nyelvész, egyébiránt kiváló költő, író, csodás műfordító. Irodalmunk számos hasonló színvonalú dilettánst ismer: a dilettáns nyelvésztől, Tóth Bélától, a dilettáns történészen, Ráth-Végh Istvánon, a dilettáns szociológuson, Nagy Lajoson és Illyés Gyulán át a dilettáns régészig, Zolnay Lászlóig, hogy a dilettáns orvostörténészeket ne is emlegessük. Reméljük, nem egyhamar hal ki a dilettánsok e fajtája a Kárpát-medencéből.

Magyar László András

Forrás: Orvostörténeti Közlemények, 2004, 188. oldal