Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.

Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerülete.

Ti, kik nem meritek nézni az elmúlást, velem
Élni s halni tanuljatok.

********

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs már szimfónia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Életem képe ez. Már elestvéledtem,
Béborult az élet vidám álorcája!

A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tűnő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

********

Hogy a szelíden érző szépnemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melankóliám szomorgó nótája.

Ne kérdezd, barátném! - mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.

A barátság legszebb aktusa az, midőn barátunkat hibáira figyelmessé tesszük.

Szeretet, barátság, mint minden, múlandó, de emlékezete, öröme állandó.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
A képzelet égi álmába merülök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.

Itt hágy, s vissza se tér gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.

A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit.

********

Forr a világ bús tengere, oh magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom.

Merj! - a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait általtüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.

********

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Most lassú méreg, lassú halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, melyet az északi
      Szélvész le nem dönt, benne termő
            Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik.

Így minden ország támasza, talpköve
          A tiszta erkölcs.

A míveletlen föld csak gazt terem.

Mi a magyar most? - Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének.
Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt.

A magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegeneknek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni.

Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Elődeidnek szép kora visszatér.

Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

********

Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

Megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.

Mindenható kar méri ki sorsodat,
Kar, melyen ég s föld sarkai forganak.

Tűnő éltem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
Előre nem borzadom,
Minden kornak van istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelembe marasztom.
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja, s égi boldogságra inti.

********

Az ész az isten, mely minket vezet,
Az ő szavára minden meghajol.
Hegyek lehullnak, s olvadnak vizekké,
S örök helyéből a tenger kikél.

Barátom! - a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit.

Nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélök élni tudni:
A bölcsességnek titka és jele.

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk s testünk nem beteg,
Kívánhatunk-e s lelhetünk-e több jót?

A megelégedés
Nem kér kínai pamlagot,
Sem márványpalotát.
S ne kérj az égtől többet, mint adott.
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.

Mikor az ember legnagyobb akar lenni, akkor érzi leginkább semmiségét, s mikor legmagasabbra emelkedik, akkor látja a szédítő mélységet.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska