Megjelent: Magyarország 1977/31, 21. o.

Úgy tetszik, szinte kérdezni is fölösleges, olyannyira magától értetődő rá a válasz: előnyére vagy hátrányára változik-e a magyar nyelv? Íme, a vészjelzések közül néhány: „Nyelvünk romlik” — állapítja meg Déry Tibor „Nyögvenyelő” című eszmefuttatásában, javarészt ismert kortárs írók munkáit olvasva. S a közös tünetekről készített terjedelmes látlelettel bizonyítja: „Legjobbjainknak is, néhány ritka kivétellel, tetemesen alacsonyabb a nyelvi szintje annál a folytonosan emelkedő kaptatónál, amelyen az előző nemzedékek jártak.”

Karinthy Ferenc jóval indulatosabb: „Aki belepillant a folyóiratok, az újságok kritikai rovataiba, az elő- és utószavakba, a vitacikkekbe és álvitacikkekbe, tapasztalni fogja, mennyire elharapódzott nálunk ez a dagályos, nagyképű, az igazi problémákat megkerülő semmitmondás, s milyen szerepe van a tiszta elvek és gondolatok elködösítésében, az irodalmi gőz szétárasztásában. Biz’ isten, elfog a méreg, ha csak így szó kerül is rá: látom már, neki kell menni egyszer ennek a kásahegynek, s egy általános iskolai nyelvtankönyv segítségével szétszedni fontoskodó, szörnyszülött mondatait, kezdve már azon, hogy hol az alany és hol az állítmány...”

Karinthy Ferenc is a nyelv romlását érzékelte

Erdélyi utazás

Illyés Gyula 1972-ben, a fönnállásának 100. évfordulóját ünneplő Magyar Nyelvőr című folyóiratot köszöntve írta: „A nyelv táplálta közösségi tudat hazánkban aggasztóan sorvad. Ez pedig oly végeznivalókra sarkall, melyek végett szellemi életünk gyökérzetéig kell lehatolnunk. Egy-egy esetben súlyosan mérgező gombásodást kell megakadályoznunk; más esetben a talajt kell megforgatnunk, fölhasználva mindazt a tápsót, amely alkalmazásában fájdalmasan elmaradtunk mind a keleti, mind a nyugati népek mögött.”

Csoóri Sándort erdélyi utazása döbbentette rá: „Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában — el lehet felejteni idehaza is... Erdélyben járva, épp azt tapasztaltam, hogy szégyellnivalónk nekünk, anyaországiaknak lehet. Mintha magyarul nem ők, inkább mi felejtettünk volna el. Hozzájuk képest zörgő, aszályos nyelven beszélünk. A dombvidékiek, a betonon járók egyhangúságával, a hegyvidékiek változatos, széljárta, magaslati szökdeléseivel szemben.”

Csoóri Sándor Erdélyben szebb magyar nyelvvel találkozott

Nemrég látott napvilágot Kolozsvári Grandpierre Emil „Négy-öt magyar összehajol...” című könyve. Ebben olvasható: „Nagy általánosságban a mai magyar szókincsében rohamosan gyarapszik, nyelvtanilag azonban sorvad. Gyönge a mondatkultúránk.”

A látleletek fölsorolása szinte tetszés szerint folytatható. Aligha akad olyan magyar író, akit ne aggasztana a nyelv állapota. A vélemények az ismerős képet idézik föl: orvosok állják körül az ágyban fekvő beteget, akinek mind jobban gyöngülő szervezete egyszerre több kórral is küszködik; ki az egyiket, ki a másikat véli veszedelmesebbnek.

Hasonló a helyzet a többi között Franciaországban, a német és az angol nyelvterületen. Az írók mindenütt anyanyelvük kifejező erejének hanyatlása, szókincsének fölhígulása miatt berzenkednek. Szavaikból őszinte aggódás csendül ki. Attól tartanak, ha így megy tovább, Európa népei afféle sótlan-ízetlen nemzetközi keveréknyelveken fognak beszélni, elsekélyesítve mindazt a fölmérhetetlen szellemi kincset, amelyet az anyanyelvi kultúrák testesítenek meg.

Úgy látszik, a nagyobb lélekszámú népek csak most kezdenek tisztába jönni azzal, ami a kisebbeknek már réges-rég a vérükbe ivódott: a nyelv a nemzeti létezés kiszakíthatatlan része. Semmihez sem fogható közösségi összetartó erő van benne. Ápolása korántsem csak az írástudók ügye, hanem az egész társadalomé. Nincs ugyanis az életnek egyetlen olyan sejtje sem, amelynek egészséges fejlődését ne hátráltatná a nyelv visszamaradottsága. S ennek az igazságnak a visszája is érvényes: a nyelv gazdagodása termékenyítőleg hat vissza az ember teljes világára. Mindenekelőtt a társadalom fölemelkedésének, értékesebbé válásának, anyagi és szellemi gyarapodásának új lehetőségeit segít fölszínre hozni.

Kelet-Európában mindehhez sajátos történelmi háttér társul. Az itteni kis népek, valahányszor végveszélybe jutottak, mindig anyanyelvük sáncai mögé húzódtak, helyesen ismerve föl: fönnmaradásuk azon múlik, meg bírják-e őrizni nyelvük önállóságát. Később pedig nemzetté válásukért folytatott küzdelmeik első ütközeteit is egytől egyig „nyelvi harcmezőn” vívták.

„Vízimogor nyelv”

Nem csak Magyarországra jellemző az az út, amely Kazinczyék nyelvújító mozgalmától a 48-as szabadságharcig vezetett. Hasonló történelmi csapáson kellett keresztülküszködniük magukat a környező népeknek is. A szlovákiai havasoktól a burgaszi tengerpartig mindenütt foggal-körömmel csikarták ki a póriasnak, lepcsesnek, faragatlannak bélyegzett anyanyelvek létjogosultságát.

S hogy ez mennyire élet-halál harc volt, mi sem tanúsítja különbül, mint a XVIII. század folyamán Európa-szerte elterjedt nézet a kipusztulófélben levő magyar nyelvről. Herder, a kor egyik híres tudósa, 1787-ben azt jövendölte: „A magyarok itt élnek, szlávok, németek, oláhok és más népek között a lakosság gyönge kisebbségéül, és pár század múlva talán nyelvüket is alig lehet majd megtalálni.”

Herder jóslata nem jött be

Herdernek nem lett igaza. Éppúgy, mint azoknak, akik a többi kelet-európai nyelv fölött kongatták meg a lélekharangot. (Még olyan „tudományos” jóslat is született, amely sajátos térképpel szemléltette, ötven évenként mennyit zsugorodnak az itteni anyanyelvterületek, s helyükbe milyen irányból nyomulnak be az úgynevezett terjedőképes nyelvek. Ha a térképen ábrázolt folyamat valósággá vált volna, akkor a XX. század második felére a magyar már a német egyik nyelvjárásává korcsosul.)

Mindezt alaposan megcáfolták a tények. Csokonai költői éleslátása teljesedett be, holott nála tárgyilagosabban senki sem látta a magyar beszéd avíttságát: „Hát a mi nyelvünk milyen mostan? — kérdi »A magyar nyelv feléledéséiben. — Vízimogor nyelv! De azért ebben az állapotjában is szebb és alkalmasabb nyelv a legpiperézettebb német nyelvnél. Mit nem lehet hát belőle várni, ha az ízlés és szorgalom hozzá fog valaha járulni. Van ebbe erős és gyenge kifejezés, van numerus és harmónia, van sok termékeny radix és sok törzsökszó, amelly, mint a tenyésző plánták és csemeték, az oltás, ültetés, irtás, tisztogatás és fáradhatatlan mívelés által, egy ollyan rakott és ékes kert felől nyújt reménységet, amilyen a nyelveknek paradicsoma lehet.”
Kritika vagy bírálat?

A herderi semmivé válás és a Csokonai remélte paradicsomi állapot a két szélsőség. A magyar nyelv jelenlegi állapotára sem az egyik, sem a másik nem jellemző. Még a legsötétebben látó sem a kipusztulástól tart, ám az sem vitás, hogy olyan ember sem akad, aki a legújabb kori változásokat egyértelműen gazdagodásnak — más szóval: ama paradicsomi út egy-egy állomásának — vélné.

Csokonai pozitívabban tekintett a nyelv változására

Az előrehaladás ténye azonban mindenképpen tagadhatatlan. Erre maga Csokonai a tanú: „Sok nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a tudományokba és a culturának egyéb nemeibe; de olly fogamatos eszköz van a kezünkbe, hogy ha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket tehetünk utánok” — írta föntebb említett eszmefuttatásában.

Századunkban ilyen mérvű szellemi visszamaradottságról nem lehet beszélni. Nem utolsósorban Csokonai, Kazinczy és társai jóvoltából. Ők indították meg azt a folyamatot, amelynek eredményeként a „vízimogor nyelvből”
korszerű kifejezőeszköz lett. Manapság szinte nincs az emberi érzés- és gondolatvilágnak olyan árnyalata, amelyet csakis angolul, németül, franciául lehetne megfogalmazni, magyarul pedig nem.

Vannak ugyan fogalmak, amelyekre mindmáig nincs magyar szó, de éppen a nyelvi rugalmasság bizonyítéka: ezeket a le nem fordítható kifejezéseket előbb-utóbb — olykor némi átalakítás után — magába illeszti, „fiává fogadja” az anyanyelv. (Erre csupán két példát: „A Pesti Hírlap Nyelvőre” című — Kosztolányi szerkesztette — füzetben még idegen szóként szerepel a kritika és a kultúra. Helyette a bírálat és a műveltség kifejezés használatát javasolják. Ma aligha akad olyan kényes tollú író, aki ne írna nyugodt lélekkel kritikát, vagy a magyarosság nevében törne pálcát a kultúra szó fölött. S ez így van rendjén: nem föltétlenül szükséges az idegen szó helyett magyart kitalálni, főleg, ha maga is alkalmas rá, hogy magyarrá váljék.)

Képtelenségek sorsa

Minden bizonnyal hasonló lesz a sorsa sok mai idegen szónak is: a mostani nemzedék még idegenkedik tőlük, az utánuk következők viszont már úgy fogják használni egyik-másikukat, mintha csakugyan itt született volna. Lesznek persze közöttük jócskán, amelyeket kivet magából a nyelv, mint idegen sejtet a test. Ezt a szerfölött ellentmondásos, köznapi logikával meg nem érthető folyamatot nagyon nehéz megítélni. Számtalan példa tanúskodik róla: időnkint tudósok, nyelvészek seregének hadakozása volt hiábavaló egy-egy valóban magyartalan kifejezés meghonosodása ellen, ám a nyelvhasználat, fittyet hányva józan érveikre, a legnagyobb képtelenségeket is szentesítette.

Legszebb szavunk a zongora?

S még azt sem lehet mondani, hogy a nyelv kárára. Sőt. A zongora például az egyik legszebb magyar szó. Hanglejtése, dallamossága, tömörsége költői szépséggel idézi a hangszert, amelyet jelöl. A XVIII. század végén még csak a klavírt ismerték. Ez úgy szólt, mint a zengő tambura. Ebből a két szóból csinálták — hajmeresztő nyelvészeti operációval — a zengurát, ezt a rettenetes korcsot, amelynek hangtani lehetetlenségeit az egészséges nyelvhasználat szüntette meg, nagyjából ahhoz hasonlóan „kisimítva” a hangokat, mint ahogyan az avatott kezű szabó újjávarázsolja a gyűrött, ormótlan ruhadarabot.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós