Megjelent: Magyarország 1976/16, 23. o.

Két nagy megrázkódtatás érte nyelvünket a XIX. században. Az első, amikor a század elején az új fogalmakra és eszmékre ezerszámra új szavakat és kifejezéseket kerestek és sokszor erőszakosan gyártottak nyelvújítóink. A másik, amikor a szabadságharc bukása után évtizedekig az osztrák önkényuralom nyomására a németesítés öltött olyan arányokat, hogy anyanyelvünk magyarsága veszélybe került. A nyelvújításra Kelet-Európa kis népeinek körében társadalmi és gazdasági elmaradottságuk miatt mindenütt szükség volt. A haladottabb és polgárosultabb nemzetek művelődésének eredményei e térség népeihez csak anyanyelvük megújítása révén juthattak el. Ezt az itt kibontakozó nemzeti reformmozgalmak képviselői mindenütt világosan felismerték. Jellemző, hogy nálunk éppúgy, mint a körülöttünk élő népek körében a nyelvújítás vezetői rendszerint a leghaladóbb társadalmi és politikai mozgalmak hívei voltak.

A XIX. század első évtizedeiben lezajlott magyar nyelvújítás eredményeképpen nyelvünk sok ezer új szóval és kifejezéssel gazdagodott. Tolnai Vilmos e mozgalom történetéről írt és 1929-ben közzétett munkájának végén meggyőzően mutatott rá, hogy Kazinczyék munkája nyomán szókincsünk felfrissült, megbővült, stílusában megtisztult, hangzásában megszépült és alkalmassá vált a legelvontabb tudományos fogalmak kifejezésére éppúgy, mint a legrejtettebb érzelmek tolmácsolására. (A Szily Kálmántól szerkesztett Nyelvújítási Szótár két kötete — 1902—1908 — kereken tízezer új szót tartalmaz. Tekintélyes a nyelvújítás új szókapcsolatainak és kifejezéseinek száma is, de ezeket máig sem gyűjtötte össze senki.)

„Mindenféle izmusok”

Mai szemléletünk szerint a nyelvújítás mindenütt kikerülhetetlen és jótékony hatású interferencia-jelenség volt. A fejlődés más-más fokán álló nyelvek gyakran szembekerülnek egymással, s ilyenkor a fejlettebb hat a fejletlenebbre olyanformán, mint amikor a fizikai interferencia-jelenségek során fény-, hang- vagy rádióhullámok találkoznak össze egy időben, ugyanazon helyen. De míg a XIX. század eleji nyelvújítási küzdelmekben megnyilvánuló nyelvi interferencia anyanyelvünk kívánatos fejlődését eredményezte, a szabadságharc leverését követő erőszakos németesítés nemzetünket és nyelvünket létében fenyegette.

Az államigazgatásban, a bíráskodásban és az oktatás felsőbb szintjein a német nyelv lett kötelező. Nagyobb városainkban még a mindennapi életben is egyre jobban terjedt a német, a magyar rovására. így a magyar nyelvű társalgásban, majd a közigazgatás, a hírlapírás, az ipar és a kereskedelem nyelvében ijesztő mértékben elszaporodtak az idegenszerűségek. Ez az osztrák szuronyokra támaszkodó, új nyelvi interferencia évtizedekig sorvasztotta anyanyelvünket, az idegen szavak, kifejezések, szólások áradata létében fenyegette nyelvünk szellemét, eredetiségét. Arany János „a magyar nyelvet éktelenítő és megrontó germanizmusok és mindenféle izmusok ellen” erélyes fellépést követelt.

Arany János erélyes fellépést követelt mindenféle izmusok ellen

Akadémiánk korán felismerte, hogy nyelvünk romlása ellen minél előbb tenni kell valamit. Ezért a Nyelvtudományi Bizottság javaslatára egyik levelező tagját, Szarvas Gábort bízta meg egy nyelvművelő folyóirat szerkesztésével. A tettre kész, dinamikus, akkor alig 40 éves szerkesztő 1872. január 15-én indította meg az új, harcos orgánumot, a Magyar Nyelvőrt, amelynek feladata nyelvünk megtisztogatása, a helyes és magyaros nyelvhasználat fejlesztése, a nyelvújítás vadhajtásainak nyesegetése, az idegenszerűségek kiirtása volt.

Fábián Pál: Nyelvművelésünk évszázadai

(Szarvas Gábor 1832-ben Adán született. Apja kovácsmester volt. Ő maga papnak, majd orvosnak készült, végül pedig jogot végzett. De legjobban a nyelvekhez vonzódott. Tanár lett, s a klasszikus nyelveket, a görögöt és a latint tanította, és szerette persze — mindenek fölött — anyanyelvét. Nem is nyelvész volt elsősorban, hanem filológus, remek stiliszta, egyik legnagyobb nyelvművelőnk.)

Szarvas Gábor

Növény vagy institúció?

Szarvas Gábornak és szellemi vezérkara tagjainak, Volf Györgynek, az ifjú Simonyi Zsigmondnak és társaiknak a szeme előtt a nyelvhelyesség és nyelvtisztaság eszméje lebegett. Az új folyóirat szerkesztőgárdája ugyanis irodalmi nyelvünket mindenekelőtt a régi nyelv és a tájszólások kincseinek feltárásával igyekezett szabályozni és fejleszteni. A nyelvi dudvák ellen fellépő új ortológusok — Szarvas vezetésével — egyik legfőbb feladatuknak a „nyelv törvényeinek figyelembe nem vételével alkotott szók” bírálatát, az „új képzésű szók történetének” megírását, az „idegenszerűségek” kipécézését, továbbá a „bármi tekintetben figyelemkeltő irodalmi termékek” nyelvének megbírálását tekintették. S hogy nyelvünk a fellépésük óta eltelt százötven év folyamán nagyrészt kiszűrte magából a nemkívánatos idegenszerűségeket, s hogy szó- és mondatfűzésében a nép nyelvéhez sokkal közelebb került, továbbá hogy köznyelvünk és irodalmi nyelvünk ugyanakkor európaibb és sokkal gazdagabb, árnyaltabb lett, abban Szarvas Gáboréknak nagy részük volt.

Az új folyóirat hasábjain 1874-ben Szarvas egyik túlzó híve, Volf György, a legmerevebb ortológus kereken kijelentette, hogy a nyelvújítás: nyelvrontás. Holott már Kazinczy a neológusok század eleji vezére is azt vallotta, hogy tüzes neológusnak és tüzes ortológusnak kell lenni egyszerre, ugyanolyan hévvel védelmezve a szükséges újat, mint oltalmazva az értékes nemzeti hagyományt. Reménytelen és szánalmas szélmalomharc volt Volfék korában szembeszegülni a nyelvújítás minden eredményével, egyformán elítélni minden új szót, amikor ezeknek legnagyobb része már régen polgárjogot nyert. Nem mindenben ítélték meg helyesen Szarvas Gáborék az irodalmi nyelvnek és nyelvjárásoknak egymáshoz való viszonyát sem. Ezért a felelősség jórészt a korukbeli divatos nyelvszemlélet kialakítóit terhelte.

Szarvas Gábor szobra

August Schleicher, a kor jelentős német nyelvésze Darwin fejlődéselméletét a nyelvtudományra is mereven alkalmazva hirdette a hatvanas évektől kezdve, hogy a nyelvek „természetes organizmusok”, amelyek az emberi akarattól függetlenül keletkeznek, majd mint a növények érik el fejlődésük tetőpontját, utána pedig elenyésznek. A Nyelvőr gárdájának egyik lelkes tagja, Ponori Thewrewk Emil 1872-ben olyan dolgozatával nyert akadémiai jutalmat, amelyben Schleichert követve azt hirdette, hogy a nyelvet természeti produktumnak kell tekintenünk, s ezért el kell ítélni az idegen nyelveknek anyanyelvünkre gyakorolt mindenféle „rontó” hatását.

Igazán korszerű nézeteket ekkor Imre Sándor képviselt 1876-ban „Nyelvtörténeti tanulmányok a nyelvújításra nézve" címen közreadott akadémiai felolvasásában. Liberálisabb felfogásáért Volf György a Nyelvőr hasábjain keményen megleckéztette. Imre Schleicher ellenében az amerikai W. Dwight Whitney-t követte, aki azt tanította, hogy a nyelvészet történeti (vagyis: társadalom-) tudomány, mivel a nyelv nem természeti produktum, hanem inkább „institutio”. Mai véleményünkkel egyezően hirdette, hogy a nyelv jelek rendszere, s hogy a nyelvi jelek mindegyikét társadalmi megállapodás révén kapcsoljuk egy-egy jelentéshez. A nyelv végső soron használóitól, s nem isteni akarattól függ. Újítani is lehet és kell, minthogy az embernek van hatalma a nyelv fölött, amelyet a közösség tagjaival együtt ő maga alkotott.

Grétsy László, Kiss Gábor: Melyiket válasszam?

Az 1878-ban Lipcsében fellépő új grammatikusok is csupán a nyelvjárást tekintették igazán természetes nyelvnek, ezzel szemben a köznyelvet, s még inkább az irodalmi nyelvet csak mesterséges képződménynek minősítették. Ez a felfogás jól illett a Nyelvőrt irányító új ortológusok látásmódjához; ők koruk siralmasnak bélyegzett irodalmi nyelvével szemben eszményül még sokáig az idegen hatásoktól megkímélt, „romlatlan” népnyelvet, s egyetlen lehetséges stíluseszményül a népiest állították.

Haladó nézeteket vallott a nyolcvanas években Budenz József is, aki Hunfalvy Pál hívására 1858-ban jött Németországból hazánkba, s mint a finnugor nyelvészet felvirágoztatója a pesti egyetem tanáraként és Akadémiánk tagjaként 1892-ben halt meg. Budenz a Nyelvőrben közzétett egyik tanulmányában kifejtette, hogy az akkori társadalmi haladást egyedül lehetővé tevő polgáriasodás az irodalmi nyelv egyidejű fejlesztése nélkül el sem képzelhető. Az irodalmi nyelv feladata szerinte az, hogy a „folyton haladó világpolgári műveltség egész eszmekörének” alkalmas kifejező eszköze legyen, s ezért nem kívánatos mindenben követnie „a népnyelvnek minden esetleges elszegényedését vagy megfogyatkozását”.

Budenz József

„Értsük meg egymást”

Lassanként azonban Szarvas is engedett korábbi túlzó ortológus felfogásából. „Értsük meg egymást” című cikkében már elismerte, hogy „a nyelv fejlődik és fejleszthető”, s hogy a nyelvújítás alkotásai közül megtarthatók azok, „amelyekre nézve a mai nyelvérzéknek semmi tudomása sincs, vagy legfeljebb homályos sejtelmei vannak”. Még megértőbb volt a nyelvújítással szemben Simonyi Zsigmond, aki 1896-tól 1919-ig, haláláig szerkesztette a Szarvas Gábortól alapított folyóiratot. A két világháború között (1920—1940) Simonyi tanítványa és munkatársa, Balassa József tartotta fenn e fontos orgánumot. A felszabadulás után 1946-tól 1953-ig Beke Ödön, a másik Simonyi-tanítvány keltette új életre a Nyelvőrt. Korunk szellemének és nyelvművelésünk követelményeinek mindenben megfelelő arculatát a most éppen századik évfolyamába lépő folyóirat 1954-től kezdve Lőrincze Lajos főszerkesztői működése nyomán nyerte el.

Mai nyelvművelőink a nyelvet hajlítható és fejleszthető eszköznek tekintik. A fejlődő újat aszerint ítélik meg, hogy szükség van-e rá. Gyökeresen szakítva a túlzó ortológusokkal, akik a nyelvművelés feladatát merev szabályok alkalmazásában, tilalomfák felállításában látták, sokkal megértőbbek nyelvünk új fejleményeinek elbírálásában. Nem Volf Györgyöt, hanem Kazinczyt és Imre Sándort, valamint Budenzet követik, s egyszerre igyekeznek „tüzes ortológusok és tüzes neológusok” lenni.

Balázs János