Megjelent: Palócföld, LXVI. évfolyam 2020/3, 107-110. o.

Nem az első nyelvművelő írásokat tartalmazó könyve ez a szerzőnek, aki saját ilyen jellegű művei mellett más, szerkesztői és lektorálási munkálatokkal a szó szoros értelmében vett nyelvgondozást is végez évtizedek óta. 2007-ben négy évtized nyelvművelő írásainak válogatott gyűjtelékét adta az olvasók kezébe. Mostani kötete azt bizonyítja, hogy ugyan évekig a nyelvészet más területe felé fordult érdeklődése, nem szakadt el a nyelvműveléstől. Korábbi kötetében is az volt az álláspontja, hogy a nyelvművelés tudományágként merőben más, mint minden egyéb nyelvészeti diszciplína. Ugyanis a stílusnyelvi kifejezés eleganciáját nem valamely tudományág állapítja meg (és írja le), hanem a mindenkori nyelvhasználók, a nyelvészek és az irodalmárok, illetőleg végső soron a nyelvet használó társadalom egésze, viszont magának a nyelvművelő-irodalomnak a zöme nyelvészektől való, közülök a XX. század közepétől Lőrincze Lajos, Kovalovszky Miklós és Grétsy László említendő.

Az ismereteink szerint első magyar nyelvtaníró, Sylvester János 1539-ben egy helyütt megírja, hogy nem magyar kifejezés a „féllek téged(et)”, amire a latin „metuo te”-t szolgaian fordítják, hanem a „félek tőled” a szokásos magyar kifejezés. Ez voltaképpen nyelvművelő kitétel, hiszen a szokásos magyar nyelvi kifejezésmódot helyesli, és ezáltal védelmezi azt. Az ilyesféle védelemhez és nyelvápoláshoz nem csupán a széles értelemben vett nyelvtan ismerete szükséges, hanem a szépirodalomé is, ugyanis ezeknek nyelvhasználata lényegében olyan, amilyent Dante Alighieri A nép nyelvén való ékesszólásról című munkájában a XIV. században fontosnak tartott. Dante az elokvenciáról értekezik, s tulajdonképpen a magyar kultúra évszázadokon át ugyancsak erre, az ékesszólásra figyelmeztetett. 

Kemény Gábor nyelvész 

A nyelv folyton változó rendszer, s ezért a mindenkori nyelvtani helyesség, a norma és a stílus és ezeknek megítélése is időről időre alakul. Ez a változás azonban a nyelvi rendszer alapjait rendszerint alig-alig érinti, a legrégibb magyar szövegek – például a Halotti beszéd és könyörgés – jól mutatják. A leggyorsabb változásokat a szavak jelentésében, kiejtési módjában, stílusértékében észlelhetünk, vagy abban, hogy a más nyelvből átvett elemek használatában valamilyen zavar mutatkozik. Lényegében a változások, zavarok efféle csoportjaiba sorolta Kemény Gábor a könyvébe fölvett cikkeit.

A Hogyan (ne) mondjuk? című fejezet több, idegen nyelvből származó szó kiejtésével foglalkozik. Ezek többsége a közműveltség körébe sorolható, így a francia Camille Sains-Saëns (zeneszerző), az amerikai Katie Ledecky (úszónő), a lengyel Katiń (város), a hazai hagyomány (az eredetit megközelítő) kimondásának torzulásairól ír a szerző. Azután az egyre jobban hiányzó latin iskolázottság eredményezi a tájékozatlanságot akár Sopron város Scarbantia nevéről, akár II. Rákóczi Ferenc Pro libertate jelmondatáról esik szó sajtóban, rádióban vagy más fórumokon. A nyelvi torzulások oka nem csupán műveltségbéli hiányok következménye, hanem az igénytelenségé. A nyilvánosság számára írni, a nyilvánosság előtt megszólalni csupán bizonyos fölkészültséggel illene. S ha már ez nincsen meg „lege artis” – ezzel a latin kifejezéssel is akad nehézség –, mindenképpen olvasószerkesztő kellene az írott sajtóban és másutt is.

Az Új szavakat tanulok összefoglaló cím után félszáz írás következik. Azonban e számnál nagyobb a sokféle új szó, kifejezés megjelenésének, használatának bemutatása, hiszen a cikkekben nemritkán négy-öt vagy még több példa is mutatkozik. Ez a bőség arra is rámutat, hogy a tudós szerző benne él a mai magyar nyelvi valóságban, a mai magyar (köz)élet valóságában. Mindkettő széles sáv. Kemény Gábor könyvének bevezetőjében elmondja: „Emlékszem, 2008 vége felé nem tudtam ellenállni a kavicsfelvert szélvédő és a féreghajtott kismacska csábításának, és megírtam Főnévből képzett igenevek? című cikkemet.” A macskatartók és az autósok nyelvhasználati kifejezése(i) mellé sorolhatók a gyepmesterrel, a lakodalommal, az üvegplafonnal, a banyatankkal, a tematikus kávézóval, a futballal kapcsolatos megjegyzések, nem szólva az újabb keletű és idegen eredetű szavakról: terrabájt (valójában terabájt), hipokrata (valójában hipokrita). Talán elegendő volt alaphangon, alsó hangon vagy alhangon az előbbi, néhány példa (egyúttal szemléltetve ezt a körülbelül ’legkevesebb’ vagy ’legalább’ jelentésre hajazó szót és kifejezést; a hajaz valamire szerkezet múltjának és jelenének érdekessége ugyancsak olvasható a kötetben).

Koccan a stílus, csikorog a nyelvtan – ez a fejezetcím ismét számos (vagy négy tucat) nyelvművelő cikket tartalmaz, mindegyiket azzal a szesszel, hogy a kifejezésmódnak a kommunikációs helyzethez illő eleganciájára rámutassanak. Az azzal a szesszel nyelvjárási eredetű kifejezés, valamikor a szesz ’ürügy’ jelentésű volt. Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és más írók a régiesség stíluselemeként használták. Manapság részben a régi, részben ’talán azzal a szándékkal’ értelemben használják. Mindezek taglalásával Kemény Gábor arra ad követendő példát, hogy térben és időben át kell nézni egy-egy nyelvi elem használati helyzeteit, mert csupán akkor lehet véleményt mondani a szövegbeli hatásáról. E módszer háttere nyilván az a már említett tény, amelyik szerint a nyelv változik. A nem lehet egy lapon említeni szólás – amely ’össze sem hasonlíthatók’ jelentésű – egyre kevesebbszer fordul elő. Az utóbbi évtizedekben az egy napon említeni formula terjed. A szerző ezt egy internetes kereső adataival igazolja, a folyamatot e recenzió írásakor meg lehet erősíteni, Kemény mintegy 254 000 adatot kapott, most a kereső szerint a lapon-t tartalmazó hagyományos szerkezetre 478 000 találatot, az újabb fajtájúra 510 000-et adott. Jóllehet az új változat a más lapra tartozik ’más jellegű dolog’ szólással való keveredésből, kontaminációból jött létre „[n]incs okunk arra, hogy a napon szót tartalmazó változatot helytelenként elmarasztaljuk, pusztán azért, mert későbbi fejlemény, nincs irodalmi hagyomány. Majd lesz. Vagy nem lesz. A gyakorlat eldönti.” Ez az álláspont összhangban van a nyelv állandó változásának tényével, viszont nem alap arra, hogy parttalan legyen, amint egy angol szakos egyetemi oktató taglalta néhány éve az Édes Anyanyelvünk folyóiratban: „Amit magyar anyanyelvűek használnak, azt nem lehet helytelennek tartani.” Kemény Gábor elegánsan szembesíti ezt a tanár „ordas hülyeség”-nek tartott minősítésével, amelyet a latin vice versa ’kölcsönösen’, ’és viszont’ szókapcsolat vica verza alakú használatáról – hetilapban is, könyvben is – leírt. Kemény Gábor nyelvművelő cikkeit – a korábbiakra is gondolva – úgy írja, hogy a jelenségeket a magyar nyelvi-műveltségbeli hagyományokhoz viszonyítja, vagy rábízza a jövendő köznyelvi és irodalmi nyelvi használatra, amely gyakorlat voltaképpen a honfoglalás óta a legfőbb döntnök.

A könyv utolsó fejezete: Szép magyar versek. Talán meglepő, hogy ugyan néhány, a stilisztikából ismeretes jelenséggel foglalkozó – archaizmus, metafora, szinekdoché – nyelvművelési szempontú írás után öt költemény (irodalmi) elemzése olvasható, efféle dolgozatok nem szoktak helyet kapni a nyelvészeti témájú könyvekben. Kemény Gábor tömör, jó eligazítást ad a szerzőkről (Illyés Gyula, Tandori Dezső, Utassy József, Kiss Benedek, Szakács Eszter) és a kiválasztott műről. Érdeme az elemzéseknek, hogy a formai-nyelvi-stiláris megállapítások mellett a versek társadalmi beágyazottságára is utal. A régebbi klisé erre talán az ún. eszmei mondanivaló, amelyet gyakorta nem kis erőszakkal mutattak ki éppen akkortájt, amikor például Illyés képverse született (1965 körül), az Újévi ablak című. Erről Kemény Gábor megírja, hogy keletkezése „[…] azokra az évekre tehető, amikor 1956 emléke – a kényszerű elfojtás miatt is – még elevenen sajgott az értelmiség legjobbjaiban.” Utassy József versének, az 1948 eszméit fölidéző Zúg Március elemzése – „Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: | szólj még egyszer a Szabadságról!” – így zárul: „Ez a követelés napjainkban éppen olyan aktuális, mint 1947-ben […] vagy az 1960-as évek vége felé (amikor Utassy József a maga versét írta). Ez adja meg a Zúgó Március idők feletti érvényességét.”

A könyv bőséges anyaga természetesen nem folyamatos olvasásra való, ámbár összeállítása tematikus rendű, a benne való böngészést részletes, többoldalas mutató segíti.

Tudományos munkák idők feletti érvényessége korántsem biztos, amiként a nyelv változik, akként változnak a legtöbb tudományágban a fölfogások, a nézetek, az ismeretek. A nyelvművelés ennek talán még jobban ki van téve, de a nyelvművelő tudós munkájából sok idő múlva is megállapítható fölkészültsége, nézetrendszere, a nyelv és az azt beszélő közösség iránti tisztelete. Kemény Gábor nyelvművelő tevékenysége e szempontokból feddhetetlen.

Büky László