A világméretű rombolók jelentős része is átválhatik őrzőkké a zsákmány birtokbavétele után.

Minek nevezzük a menekülést a valóságtól? Önbiztatásnak, önvigasznak, öncsalásnak?

Örökké tartó lehet egy gyermekkori sérülés.

Vannak a siralomvölgynek is kellő hőfokon csendes szögletei.

A történelem vagy megfeledkezik ügyekről, vagy rendezetlenül hagyja, megoldani csak kivételesen szokta.

Amit nem lehet nyom nélkül eltüntetni a múltból, becsmérléssel még belökhető a közemlékezet pókhálós szögletébe; amit nem lehet odalökni, még vastagon bemocskolható rágalommal.

A történelemben nincs pártatlan jogvédelem, s a némaság pecsétjét néha csak egy ezredév múlva törik fel.

A kincskereső idézi a szellemeket, elásott arany után kutat. Szerencsével ritkán jár, elviszi az ördög, így kívánja a mese. A régészet ördöge szelídebb, nem hordja el cselédeit a kutatóárokból.

A Nagy Forradalom szabad vásáron rossz kezekből rossz kezekbe terelve a vagyont, felszabadító és félbemaradt forradalom volt, a pénz és nem a világszabadság forradalma, mámorító pünkösdi reményeket ébresztett, de folytatása nemzedékek erejét tékozolta el nyakló nélküli anyagi gyarapodásért, amit kamatszedő bölcseletük haladásnak minősített.

Ma már tudjuk, milyen kétértelmű világveszély lappangott az Égalité mögött. Kevésbé fennkölt szó, s kevésbé emberbaráti: Egyenlőség ürügyén közigazgatási uniformizálás, ha kell, erőszakkal.

Az egyéni szabadság a polgárság politikai érvényesülésének használt legtöbbet. Sokfelé tekintett a Felvilágosodás, de egy osztály hatalomvágya volt benne a motor.

Képzelődés, hogy ez vagy az a nép államalkotásra termett, a másik nem.

Akármilyen szép ország a mienk, vajon a Sors igájában nem nőtt itt össze végzetszerűen a költészet a politikával?

Belénk vannak oltva az ősök. Abba is, aki nem tud róluk.

Ami civilizáló küldetés a hódítónak, rablótámadás a leigázottnak.

Úgy látszik, hiába volt a második világháború óta körülbelül nyolcvan háború, hiába játszanak velőtrázó rémfilmeket, az átlagember igazság- és tisztességérzése változatlanul egyezik a gyermekével egy bábszínház előtt: győz a Jó, bűnhődik a Gonosz.

A XX. században mind sűrűbben torlódnak hamvasztó, porlasztó veszélyek Európa addig sértetlen, ódon városai fölé.

********

Költészet, zene, festészet kiszárad, ha idegen fertőzéstől féltve, elszigetelik; meg-megújuló elevenségüket folyamatos kölcsönhatás biztosítja.

Minden kornak a maga művészetét; szabadságot a művészetnek.

Furfangos a szemmérték az irodalomban, olykor kibabrál a legélesebb tekintettel.

Minél jobban öregszem, annál kevésbé hiszem, hogy stílusvarázsukkal ható és rejtett költészettől lélegző művek átültethetők idegen nyelvre.

Mit kezdjen beavatatlan olvasó olyan írásokkal, amelyek fölszívták a gyermekkor emlékeit, hazai ízekkel, hazai tájak illatával és képeivel vannak telítve, s egy ismeretlen nép lelki rezgéseit továbbítják hálózatukon, s maga a ritmikus hangvétel szintén az ábrázolás teljességének a része, árnyalása.

Igazi író, még ha akar, se tud hazudni. Közkeletű igazság, nem én találtam ki.

Minden kor művészetének megvan a jellemző botanikus kertje.

Hiába minden siker, országos és nemzetközi, ifjúságunk érzelmi rabjai vagyunk valamennyien.

Koronás uralkodó vagy más földi hatalom senkit se tehet nagyobb íróvá, mint amekkora valóban.

Fiatal írónak kezdő lépéseknél néha egy másik fiatal író a mestere, különösen, ha a másik mögött óriási a literátori háttér: nemzedékek láncolatán át világszerte utánzott tekintélyek.

Húszéves korában minden művész egy-egy világrész, még ha naponta összebújnak is hadászati vitákra. Később szétválnak, s a világrészről kiderül, hogy csak parányi úszó sziget.

A költő hiú, mint a páva, riadó, mint az őz.

Jó az, ha a költőt magára hagyják, ha senki se kényezteti. Súly alatt nő a pálma.

Vannak művek, amelyeknek kitartó energiasugárzása össze sem hasonlítható eredeti töltésükkel, annyival nagyobb.

A Szózat súlyos belső vívódásra vall, optimista vers, de nagy áron, Vörösmartynak helyenként fél keze ökölbe szorulhatott, ahogy írta, farkasszemet nézve a nemzethalál kísértő gondolatával. A legsátánibb kísértéssel.

A Szózat első kézirata

Naprobbanás volt a Romantika, szilánkjaitól sebesülünk meg szakadatlanul.

Kövekből sarjadt ki minden nagy európai stílus: az építészetből. Csak a Romantika csordult ki tintából, betűből. S egy nemzeti vereségből. Származásra a mozgalom: vesztett csatákért szerzett elégtétel a papíron.

Határtalan a Romantika birodalma.

Lángelméket könnyebb korán felismerni, mint teljes nagyságukban lemérni.

Tíz olvasó közül manapság már legföljebb fele emlékszik Robinson Crusoe és Péntek mellett a szerző nevére. Író számára nincs ennél szebb megdicsőülés.

Nem elidegenedés az eltávolodás. Néha egyenesen használ: mélyül a távlat, élesednek a nagy messziről felidézett színek, szagok, az emlékezés hipnózisában serényebben működik az öt érzék.

Folyton friss ingert követelnek a múlttól az egymásra torlódó nemzedékek.

Magyarázók magyarázóinak a századában élünk, könyvtártornyok tetejéig dagadnak a széljegyzetek a félig kihűlt írókról. Legyünk hát óvatosak.

Történelmi helyzet megszabhat időszerű látásmódot, stílust és tartalmat, de az ősök zaklatott szellemei se tágítanak, s a ködlő látóhatáron gubbasztva, saját szenvedélyeikre és szenvedésükre ismernek az ivadékok haláltáncában.

Ha eszmét szolgál egy művész, a formákat nem másolhatja a természetből, mert jelképekhez igazodik a vonal és a szín, azokra utal, azokat sejteti, anélkül, hogy kimondaná.

********

Az Isten tudja, Lucifer nem tudta, hogy csodálatos szikrák pattannak ki olykor a sárból.

Kálvinistaságom rejtekén van egy zug, ahol még mindig fehérre meszelt, dísztelen falak közt énekli egy kisdiák, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva.

Tiszteletet érdemel egy dadogó, rekedt apostol emléke is, ha égett benne missziótudat.

Az ígért végső megváltásnak van egy előjátéka a földön: az alkotó embernek is meg kell váltania embertársait, akárhová züllik a világ.

Kiáltani segítségért akkor is muszáj, mert érdemes, ha tejutakat szakít át a nagy zuhanás.

Megszokták a gondolatot a szegények, hogy néha a milliomos is ember, s egy a százból jó is.

Ha igaz a zord intelem, hogy kurta az élet, és csak a halállal kezdődik az örök gyönyörűség, nagy sietve ne vessük meg a rövidebbiket sem, itt lenn.

Talpig virágba borulva egyszerre csak utamat állta egy japán gyümölcsfa. Élt önfeledten, eszmélet nélkül, kísértetek nélkül, ahogyan nekünk is kellene.

A mai emberről lefoszlott a zsoltár, kivetette a templom, tegnap születik, s elpusztul ma.

Nem tudom, hány tálentomot kaptam. Akárhány jutott, egyszer mindenkinek el kell számolnia az eggyel, kettővel, öttel.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska