Ki ne ismerné azt az utastársunkat, aki ha megkérdezik tőle: „Leszáll a következőnél?”, így válaszol: „Leszállni nem szállok, mivel nincs szárnyam, legfeljebb lelépek!”

Hogy ez micsoda: kedélyeskedés vagy okoskodás, soha nem tudtam eldönteni. Talán mind a kettő.

Most Babits Kártyavár című művében elém került ennek a közkeletű, jellegzetesen városi (mert a tömegközlekedési esz­közök használatához kötött) szellemeskedésnek egy meglepően korai, talán a legelső írott adata. A regény 25. fejezetében az új­városi, azaz újpesti villamosjárat kalauza így szól az utashoz: „Szálljon le, néni, nem látja, hogy itt a végállomás?”, mire az „hamisítatlan újvárosi szóviccel felelt: – Nem szaallok én, hogy szaallnék? nem vagyok én madaar... Szaalljon az újvaarosi pol­gaarmester...”

Babits Mihály ezt a regényét – újpesti tanárkodásának élményei alapján – 1915/16-ban írta, tehát a szóban forgó kiszó­lás (az író kiemelte minősítés szerint: szóvicc) legkésőbb ekkor már közszájon forgott. Hogy milyen körökben, azt az utas foglal­kozásával jelzi az író: a „viccet” egy tejeskofával sütteti el.

Persze attól, hogy valami régebbi, mint gondoltuk, nem rokonszenvesebb is egyszersmind. Bár a regénybeli kofának annyi mentsége mégiscsak van, hogy az újvárosi polgármestert története­sen Madár Jánosnak hívják. A mai okoskodó viszont csak azt tanúsítja, hogy még ezt sem tudja: a szavaknak nem csupán egyet­len jelentésük van. Tehát nemcsak a madár szállhat le, hanem a repülőgép, a köd, az este – sőt még az utas is.

Kemény Gábor