A bronzalak, aki 41 éven keresztül lengette zászlócskáját Budapest déli kapujában, tavaly szeptemberben elhagyta talapza­tát: elszállították a bukott szobrok gyűjtőtáborába (jaj, de csúf szó! mondjuk: skanzenjébe). Elvégre ez nem olyan város, mint az, amelyikben Churchillnek és Gandhinak egyszerre lehet szobra. De most ne politizáljunk, csak „nyelveljünk”, ahogy Karinthy Cini tette úgy huszonöt-harminc évvel ezelőtt!

Ami ebben az ügyben nyelvészeti, az csupán annyi, hogy az eseményről hírt adó rádiótudósításban így hangzott el az eltávo­lított parlamenter neve: Osztyapenko, tehát úgy, ahogyan négy évtizeden keresztül hallhattuk, olvashattuk. Vagyis: hibásan! A szerencsétlen sorsú kapitány nevét ugyanis így kell helyesen írni és mondani: Osztapenko. Aki nem hiszi, nézzen utána A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása című kézikönyv­ben (Akadémiai Kiadó, Bp. 1985, főszerkesztője Hadrovics László) vagy a Helyesírási kéziszótárban (Akadémiai Kiadó, Bp. 1988, szerkesz­tette Deme László és Fábián Pál)! Az Osztapenko vezeték­név bizonyára az Osztap keresztnévből van képezve (lásd pl. Osztap Bendert Ilf és Petrov Aranyborjújában), már csak ezért sem lehet benne ty. A hibás Osztyapenko forma mégis makacsul tartotta magát. Mint láthatjuk, még azoknál is makacsab­ban, akik a szobrot annak idején felállíttatták. Talán mert ty-vel „szlávo­sabban” hangzott a név, mint t-vel? Ki tudja? Ki ismerheti igazán a nyelvi tévedé­sek lélektanát?

De hogy ne kérdéssel, hanem állítással fejezzem be ezt a cikket, elmondom még, hogy a napokban megnéztem az elárvult szobortalapzatot, hogyan is van ráírva a parlamenter neve, s ott is ezt találtam: OSZTAPENKO KAPITÁNY. Siessen, aki netán még látni akarja, mert rövidesen lebontják a talapzatot is.

Hát így is meg lehet oldani a nyelvhelyességi vitákat.

Kemény Gábor