Hajdanában, mielőtt a feliratokat nem magyar ajkúak (és analfabéták) számára is érthető szimbólumokkal váltották fel, a vendéglőkben, mozikban stb. az ún. legkisebb helyiség ajtaján ezek a szavak díszlettek: Hölgyek – Urak. Mert így valahogy udvariasabban festett, mint ha ezt írták volna ki: Nők – Fér­fiak.

Napjainkban mintha feléledőben lenne ez a modoros finomko­dás. Miközben nők füle hallatára arcpirító trágárságok hangzanak el utcán, járművön, társaságban, némely nyilatkozók és ripor­terek óvakodnak nők-nek nevezni a nőket, férfiak-nak a férfia­kat. Hiszen úgy olyan közönséges! Mennyivel szebb, sőt korsze­rűbb így mondani: hölgyek és urak.

Következzenek a példák a tévéből és a rádióból, egyik sem idősebb két-három hónaposnál. A szakszervezeti választások előtt ezt mondta egy nyilatkozó a tévéhíradó riporterének: „A nyugdíjkorhatárt a hölgyek és az urak esetében is rugalmasan kell kezelni.” Ugyanebben a műsorban a sporthírek bemondója arról tájékoztatott bennünket, hogy az asztalitenisz-világbajnokságon „A hölgyek [értsd: a magyar női csapat tagjai] Dániát 3-0-ra legyőzték.” Hogy az urak milyen eredményt értek el, arról nem szólt a fáma (vagy csak én felejtettem el feljegyezni?).

Különösen bűnügyi hírekben, riportokban furcsa ez a finom­kodás. Ezt hallom például a rádióban: „Jászkiséren férfiismerő­sé­nek hátába döfte a kést egy tizenhét éves hölgy.” Amikor nemrégi­ben egy budapesti utcán lövöldözni kezdett egy nyugdíjas férfi, a szemtanú – meglepő választékossággal – így idézte fel az esemé­nyeket a televízióban: „Akkor az úr pisztolyt rántott, és mellbe lőtte a hölgyet.” Ejha! Ha nálunk ilyenek a hölgyek és az urak, milyenek lehetnek a közönséges férfiak és nők?

Kemény Gábor