A rádiót hallgatva, a televíziót nézve az udvariaskodó nyelvhasználatnak egy újabb változatára lettem figyelmes. Szem­léltetésül íme néhány példa! Egy képviselő nyilatkozik, s ezt mondja: „Ebben osztom miniszterelnök úr minősítését.” Egyik miniszterünk nyilatkozatából: „Miniszterelnök úr ezt tudomásunkra is hozta.” Egy parlamenti frakcióvezető arról tájékoztat, hogy „sikerült elérni pénzügyminiszter úrnál...” (hogy mit, azt nem tudtam feljegyezni, de nem is fontos). Végül a jelenségnek divatszerű terjedését szemléltesse egy minisztériumi fő­tisztviselő mondata a tévéhíradóból: „Vizsgálóbiztos úr a vizsgá­latot 31-én lezárja.”

Ha a nyilatkozók az idézett mondatokat az említett magas rangú személyiségek jelenlétében, mintegy hozzájuk (is) szólva mondták volna, egy szavam se lehetne a dolog ellen, hiszen ismeretes (bár talán nem mindenkinek rokonszenves) a megszólítás értékű említésnek ez a – levélben, kérvényben, nyilvános beszéd­ben gyakran alkalmazott – formája: „Szeretném továbbá felhívni igazgató úr figyelmét arra, hogy...” Sőt ilyenkor még a nagy kezdőbetűs írásmód ellen sem tiltakozik a nyelvérzékem, oly nyilvánvaló a mondat megszólító jellege, pontosabban funkciója: „Tisztelettel kérem Igazgató Urat...”

„Szóltam újságkihordó úrnak..."

Mivel azonban az illető politikusok nem voltak jelen, a nyilatkozó nem hozzájuk, hanem róluk beszélt. S ez már merőben más nyelvi – és udvariassági – helyzet. Vajon eszébe jutott volna-e bármelyiküknek, hogy valamely alacsonyabb rangú személy­ről így beszéljen? Pl.: „Szóltam újságkihordó úrnak, hogy ezentúl korábban hozza a lapokat.” Ugye, nem? Márpedig ha ő (mármint a példánkbeli lapkihordó) kibírja a határozott névelőt, ki kell bírnia a miniszternek is, sőt. Ne hagyjuk tehát el a névelőt az ilyen mondatokból, mert amit mi udvariasságnak, a – meglehet, őszinte – tisztelet jelének szánunk, azt mások szervi­lizmusnak, szolgaias udvariaskodásnak vélhetik.

Kemény Gábor