A közelmúltban jelent meg Jäger Tamásnak A halál völgyében is velem voltál c. kötete a TINTA Könyvkiadóban. Ebből az alkalomból beszélgetett vele a kiadó egyik munkatársa.

Mikor érezted először, hogy valami nincs rendben az egészségeddel?

Amióta az eszemet tudom, tisztában vagyok a szívhibámmal és azzal, hogy korlátozott a fizikai teljesítőképességem.

Gyerekként hogyan élted meg a betegséged első jeleit?

Az életem része volt mindig. Egy adottság, ami változhatatlan.

Volt-e olyan pont, amikor először kimondták: ez komoly szívprobléma?

Az volt a helyzet, hogy mindent lehetett csinálni, amit bírok. Így aztán nem jártam be testnevelésórára, nagyon fárasztott a futás és általában minden sport, de például nagyon sokat bicikliztem gyerekkoromban és fiatalkoromban is.

A könyv szerzője, Jäger Tamás (jobbra) és a TINTA Kiadó igazgatója, Kiss Gábor (balra)

Mit jelentett számodra az, hogy a saját szíved nem fog „kitartani”?

Erre a pontra nem olyan régen jutottunk el, csak kb. 2020-ban, amikor felmerült a szívátültetés lehetősége. Akkor mondta a sebészem, hogy ne húzzam el a döntést, mert előbb-utóbb késő lehet. Számomra egyértelművé tette a transzplantáció elfogadását.

Volt benned harag, félelem vagy inkább elfogadás a diagnózis után?

Nem. Ugyan kire haragudhattam volna? Van, amit el kell fogadni, és azzal együtt élni, mivel változtathatatlan.

Kik voltak azok az emberek, akik a leginkább melletted álltak ebben az időszakban?

A barátaim és a közeli rokonaim.

Mit jelentett számodra a hit vagy a spiritualitás a betegség idején?

Mindent. Hit nélkül nem sikerül rendesen elfogadni, pláne a műtétnek nekimenni teljes kétségbeeséssel. Kell egyfajta bizonyosság. Én nem állítom, hogy egy materialista ember nem veheti sikerrel az ilyen horderejű akadályokat, de valamilyen hit kell hozzá. Elhatározás, magabiztosság, a tudományban és az orvosokban való bizalom mindenképpen.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, feladod?

Nem volt.

Hogyan változott meg az életed a várólistára kerülés után?

Újdonság volt és tanulságos helyzet. Volt olyan kontroll, amire elfelejtettem elmenni. Így ha időközben riadó lett volna, elszalaszthattam volna egy szívet. Az újdonság az volt tehát, hogy mintegy állandó készenlétben kellett lenni.

Mit jelentett számodra a várakozás – időben és lélekben?

Romlott az állapotom, egyre gyorsabban. A végén már 3 havonta be kellett feküdnöm különféle roboráló kezelésekre. A várakozás bizonytalanságánál súlyosabb dolog volt, hogy a végén már szó szerint csak vonszolni tudtam magamat. Az utolsó héten gyalog csak a kertkapuig tudtam kimenni. Szóval én a végstádium végét is bejártam. Ugyanakkor folyamatosan élni kellett az életemet. A műtéthez kapcsolódóan a kórházi várakozást, a posztoperatív ápolást és a két hónap kórházon kívüli lábadozást is beleszámolva csak mintegy 100 napot hagytam ki a hétköznapi életem viteléből.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor megtudtad, hogy van donor?

Igen. Már a kórházban vártam az új szívet. Annyira rossz állapotban voltam, hogy az orvosaim kijárták az Eurotransplantnál, hogy sürgősségi listára kerüljek. Pár nappal ezután bejött három ember a kórterembe, megálltak az ágyamnál, és közölték, hogy másnap transzplantálnak.

Mi futott át rajtad akkor – öröm, félelem, bűntudat?

Örültem, hogy lesz valami a kitűzött célból. És csendesen gondolkodtam az élet dolgain. Volt rá 24 órám. Nyugalmas nap volt. Nem akartam akkor pszichológust vagy ilyesmit. A gondviselő Istennel beszélgettem. Az életemet és annak elrontott részeit az Ő irgalmára bíztam. És a lányomra gondoltam.

Jäger Tamás a kórházban, gépekre kötve

Mit jelentett számodra az, hogy valaki más halála az életedet jelenti?

Nem kívántam senki halálát. Emberek meghalnak, ezzel lehetőség nyílik a szervátültetésre. De senkinek sem kell meghalnia emiatt. Ez egy tiszta lehetőség. Lehetne ezt patetikus öltözetben felmutatni, hogy íme mindannyian testvérek vagyunk, és egymásra vagyunk utalva, például adott esetben szervadományozás tekintetében is. De ez különleges eset. Mindig embertársaink javát kell, kellene szolgálnunk, banális kis dolgokban is.

Milyen volt az ébredés a transzplantáció után?

Durva. Mondjuk ezerszer olyan kemény, mint amikor valaki másnaposan ébred egy komoly bepiálás után. Szóval nem olyan, mint a reggeli vekkerre való ébredés. A komából zavaros a kiút, egy darabig az ember agya összevissza működik. Hallucináltam sokat. Hangokat hallottam, embereket lattam. A képzelet es a valóság zagyva keveréke gomolygott.

Volt-e olyan érzésed, hogy „más ember lettél”?

Igazán nem. A szív „csak” egy simaizom pumpa. A jó oxigénellátás miatt persze a szervezetem másképp működik, mint korábban, de a személyiségi jegyek nem változnak. Nem kell minden hókuszpókuszt elhinni. Ilyesmik változtak, hogy az első évben rosszulesett hason feküdni, vagy hogy a szemüvegemet ki kellett cserélni. Valamivel magasabb lett a vérnyomásom, de ez mind tiszta biológia, sőt inkább fizika.

Mennyire volt nehéz az első időszak a műtét után fizikailag?

Nehéz volt. Meg sem tudtam mozdulni. Két hét alatt tanítottak meg járni. Az összes izmomat szinte a nulláról kellett újraépíteni. Ez nem túlzás: az első gyakorlat az volt, hogy mozgassam a lábujjaimat. A kórházat csak akkor lehet elhagyni, ha az ember legalább sík terepen segédeszköz nélkül tud járni. Nem véletlen, hogy műtét után három hónapig nem lehet autót vezetni.

Mennyire volt nehéz lelkileg?

Hoztam egy döntést, hogy végigcsinálom. Ezért ezzel nem kell újra és újra megküzdeni.

Hogyan változott meg a világképed a transzplantáció után?

Megerősítette a Gondviselésbe vetett hitemet. És tudom, hogy terve van velem. Más kérdés, hogy örökké keresni kell, mi ez a konkrét terv…

Másképp tekintesz az élet apró dolgaira?

Igen. Nem görcsölök rá minden csip-csup ügyre például.

Milyen kapcsolatod van ma a saját testeddel és az „új szíveddel”?

Mindennap eszembe jut, hogy másik szív dobog bennem. De nem lebeg örökké a szemem előtt. Például kivették azóta az epémet. Tudom, hogy vigyázni kell az étkezéssel, de azon sem kattogok minden percben, hogy nincs epém, jaj. Igyekszem vigyázni a szívemre. Például vannak ételek, amiket nem szabad fogyasztani. Ez alapvetés, nem kell mindennap újra és újra elfogadtatnom magammal. Tudom, hogy a lustaságomat le kellene győzni. Aktívabban kellene élnem, már ami a fizikai aktivitást illeti.

Van még egy érdekesség: egész életemben cianotikus voltam, tehát a szám és a bőröm lilás színezetű volt a kevert vérkeringés miatt. Ez a régi szívem kiiktatásával megszűnt. Amikor a műtét után megláttam magam, nagyon meglepő volt, hogy piros a szám és szép a bőröm színe. De nem csak nekem, másoknak is. A műtét után két évig minden egyes alkalommal, amikor tükörbe néztem, nagyon fura és nagyon jó érzés volt így látni magamat. Mára már hozzászoktam, és nem fura. Már nem vagyok szívbeteg!

Van benned kapcsolat- vagy hálaérzés a donorod felé?

Hálás vagyok. Remélem, a szerettei békével fogadták, hogy a szíve tovább él. De maga a donor nem tudja, hogy szívdonor lesz. Ezt nem ő dönti el. Legfeljebb életében megtilthatja a szervei felhasználását. Szívátültetés esetében ugye nincsen élő donoros adományozás.

Miért döntöttél úgy, hogy könyvet írsz a történetedből?

Ez egy olyan horderejű esemény az életemben, hogy le akartam jegyezni. Az idők folyamán érett könyvvé. A műtét előtt egy évvel kezdtem írni, amikor komolyabban romlásnak indult az egészségi állapotom. Azt hiszem, lelki öngyógyító jellege is volt. Kiírtam magamból a nehéz helyzeteket.

Milyen volt újra végigmenni ezeken az emlékeken írás közben?

Mindig érdekes. Rengetegszer elolvastam már. Nagyon sok javítanivaló volt benne. Mindig eszembe jut még olyasmi, amit nem írtam bele, és talán érdemes lett volna.

Volt olyan rész, amit nehéz volt papírra vetni?

Nem. Akartam, hogy megmaradjanak írásban az élményeim.

Mit szeretnél, mit vigyenek magukkal az olvasók a könyvből?

Azt, hogy az életük értékes és törékeny. És a körülöttük lévő embereké úgyszintén. Ez a legfontosabb üzenet.

Kiknek szól leginkább ez a könyv – betegeknek, hozzátartozóknak vagy mindenkinek?

Ebben a sorrendben. A könyv nem hivatalos ápolási útmutató, nem is orvosi szakkönyv, de törekedtem egy bizonyos színvonalra. Hasznosan forgathatja mindenki, aki érintett a témában. És persze minden érdeklődő is.

Mit mondanál annak, aki most vár szívtranszplantációra?

Hozza meg a döntést, hogy vállalja-e, és ha vállalja, ne féljen. Elképzelhetetlen mennyiségű segítséget, figyelmet, törődést és szeretetet fog kapni. Jár pszichológiai és pszichiátriai támogatás is, ha szükséges. Végig fog tudni menni az úton. Itt állok példának, és rajtam kívül több száz ember országszerte.

Mit mondanál annak, aki egészséges, de nem értékeli igazán az életét?

Azt, hogy addig gondolja át az élethez való viszonyulását, amíg nem késő. Mert egyszer minden véget ér, de addig is mindig érdemes újjászületni.

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnod: mit adott neked a szívtranszplantáció – mi lenne az?

Új életet. Minden módon, ahogy elképzelhető.