Szép vagy, ó, hon: bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi;
Ám természettől mindez lelketlen ajándék:
Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az, s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

A tehetetlen kor jött el, puhaságra-serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? Semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből,
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod a beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Állj közénk, és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

Még jőni kell, még jőni fog   
Egy jobb kor, mely után       
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Legszentebb vallás a haza s emberiség.

********

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekül.

Az ember lőn, és folytatja faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. 

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.

Istentelen frigy van közötted,
Ész és rossz akarat!
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcú lény!
Nincsen remény!

Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen.

Országok rongya! Könyvtár a neved.

És hosszú béke van, s az ember
Rémítő szapora,
Talán, hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora.

Az ember fáj a földnek.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett,
És bánatában ősz lett és öreg.

Most tél van és csend és hó és halál.

********

Lesz még egyszer ünnep a világon;
Majd, ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.

És mégis – mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.

A lélek, ami emberré teszen.

Mi dolgunk a világon? küzdeni
És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen.

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.

********

A szerelmes
Csillagot hordoz szemében:
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál.

Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.

Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Szólj, gondolj, tégy jót, s minden szó, gondolat és tett
Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád.

Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.

A sötétben szikra is világít,
Jó reményem, el ne hagyj.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.

A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél,
Benne az istennek képe leírva vagyon.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska