Adjon Isten, ami jó nincs,
Vegye el azt, ami rossz!
Verje meg, ki a hazának
Veszedelmet, kárt okoz!

Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld.

Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.

Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni – tenni kell!

Ugyanis megtámadott nemzetiségünk kétségbeeső féltésében annyira belebújtunk magyarságunk földalatti bástyáiba, cifraszűrünket úgy a fejünkre húzzuk, hogy az ember alig látszik a – magyartól.

Az egész csupán három szóból áll: művelődés, magyarosodás, szaporodás. Nemzeti nagy lételt, jövőt csak e három tényező alapján remélhetünk. De tulajdonképpen csak az első a fő dolog, mert a két utóbbi mégsem egyéb, mint a két elsőnek természetes és kimaradhatatlan következése.

Adjon Isten a hazának
Sok jó hazafiakat!

********

Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrű árnyak enyhelyében;
Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben.

Ledér pillangó a betelt vágy;
Hálátlan és hamar feled.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És akkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Mont Blanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.

Mint a Mont Blanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Szomorú csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?

…a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak.

Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avagy túl a határon?

********

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az Isten példákkal beszél.

Nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni tőle filozófiát:
Mienk, míg elfeledjük, a világ!

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba’.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Földi lét – tűnő árnyjáték.

********

Énnekem már nem fáj semmi,
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még, óh, hogy
Örökké emlékezem rád!

Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek –
Egyedül szívemben
Ostora Istennek!

Ha eljövend a búcsúóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

Sajgó szegény szív! Ím, hogy cserben hagy
Erőlködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.

Öröklét, elmúlás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.

********

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem:
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Teljesen ártatlan nincs a földön semmi,
A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát,
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.

Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes.
Hitvány volt és lesz az ember.

Ez a világ, e földi élet
Mi más az ifjúnak s a vénnek!
Előbb arany, utóbb csak talmi,
S a vége az, hogy meg kell halni.

Ami él, mind elmúló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska