Én nem tudom, hogy az ember – a homo sapiens – a fejlődés melyik fokán érezte meg először, hogy az írott betűnek, amit ma általában könyvnek nevezünk, lelke van, az azonban bizonyos, hogy ezt a valamennyi társánál ősibb és öregebb igazságot már Krisztus születése előtt is éppen olyan jól ismerték, mint ma. A babilóniaiak, akiknek a kultúrája a hatezer év előtti időkre nyúlik vissza, éppen olyan jól tudták, mint a kínaiak vagy egyiptomiak, s amióta világ a világ s megtalálhatók az ember gondolkozásának a nyomai, az Isten legfőbb teremtménye mindig kereste a módot és a formát, hogy kőbe vésse, fába faragja, viaszba karcolja és leírja azokat az érzéseit és gondolatait, amelyek benne a mindenség szívverésére feleltek.

A könyv tehát, ha nem is a mai formájában és alakjában, csaknem egyidős magával az emberrel. Jelet és írást értek természetesen könyv alatt, mert a sziú indián, aki tizenkét órán át tartó gajdolással üvölti bele a szélbe harci énekként a törzs nemzeti eposzát, vagy a sátoros cigány, aki az országút kilométerkaróján keresztbe tett gallyal félkötetre való utasítást és figyelmeztetést hagy hátra az utána jövő másik cigánykaravánnak – éppúgy műveli, űzi és használja az írást, mint Gutenberg, aki a könyvnyomtatás feltalálásával egyszerre uniformizálta az ákombákomot, az ékírást, a kabalát és a rovást.

Na, de hát a babilóniaiak nagyon régen éltek, Gutenberg is meghalt már közel ötszáz évvel ezelőtt, hagyjuk tehát a tudományoskodással kacérkodó felszínes okoskodást, s beszéljünk arról, hogy ma már nem a kard, nem a vagyon, nem a hatalom, hanem a könyv jelenti az embert. Ne méltóztassanak félreérteni, mert én itt az ember alatt nemcsak a homo sapienst, hanem az egyént is értem, vagyis a kultúra és az ember viszonyában az egész emberiséget. De nem bölcseleti szempontból, hogy azt mondjam, az ember az ábécénél kezdődik és Madách Ember tragédiájánál tart a dolog közepén. Úgy értem, ahogy az imént mondottam: a könyv teszi az embert. Vagyis: könyv nélkül nincs élet. Könyv nélkül nem képzelhető el az élet. A könyv lényegében ugyanis nem unaloműzés, nem szórakozás, nem luxus, hanem a szó szoros értelmében elsőrendű életszükséglet.

Értsük meg egymást. Pál azért olvas és azért vásárol könyvet, mert élvezni akar, Péter azért „tekinti föl” a piacon a kalendáriumot, mert az sok hasznos tudnivalót tartalmaz, mégis mind a kettő olyan szükségletet elégít ki, ami a saját életének a lendítő kerekét viszi előbbre. Akármilyen szempontból vizsgáljuk is tehát a kérdést, a felelet mindig ez lesz, s mármost tovább haladva egy lépéssel, bátran kijelenthetjük, hogy a könyv azért a leghatalmasabb, legegyetemesebb emberi alkotás, mert a könyv maga az ember.

Kerülni szeretném a költői túlzást és a rapszodikus okoskodást, s egyszerűen leszögezem a végső konklúziót: a könyv az a porszem, amiben benne van az egész világegyetem.

Egyedül a könyv egyesít tehát magában mindent. Az ember – akár Bugacon kanász, akár Wales hercege – önmagának és a mindenség titkának a keresésében a könyv tükrében láthatja meg csak a világot teremtő és fenntartó gondolat nyomát. A könyv nemcsak tanít, útba igazít, felvilágosít, hanem szárnyakat is ad, s csak az lát, hall, jár, érez és gondolkozik, aki olvas. Mert a könyv, mint könyv, mindig mondani akar valamit, a könyv azért születik, hogy nevet adjon a gyereknek, s aki olvas, aki bebocsátja a könyv világosságát a lelkébe, az ennél a fénynél beletekinthet abba a végtelen, millió és millió csodával telerakott roppant világba, amit emberi léleknek nevezünk. Minél többet olvas, annál többet ismer meg ebből a csodából, s így pillantást vetve a teremtés rejtett műhelyébe, a kohó lángjai fölött a sejtés derengésénél megláthatja az egyedülvaló Isten arcát.

A könyvolvasás tehát csak tárgyi lebonyolításában lehet, mint mondtam, mulatság, hasznot hajtó foglalkozás vagy esztétikai gyönyörűség – mert szükséglet. Annak a minden emberben egyforma erővel munkáló vágynak a teljesítése és kielégítése, hogy az ember közvetlen kapcsolatba kerüljön a saját és az istenség szellemiségével. A kép a színét, a szobor az anyagát, a zene az illatát igyekszik megmutatni az emberi érzésnek és a gondolatnak, a könyv is ezt cselekszi – de együtt és egyszerre ad mindent. Elemeire bontja a valóságot, s mert ezt a valóságot belülről lélek feszíti, a könyv minden érzést és minden gondolatot felvetít a végtelenség kárpitjára. Felszökkenti és utat nyit a képzeletnek, hogy bejárhassuk a mindenséget, s leülhessünk a meséknek az alatt a fája alatt, ahol az almáknak még a férge is aranyból van.

A könyv kenyér és bor. Táplál és elragad. Szándékosan mondom a két végletet, mert a könyv életet ad és életen felülit ad. Királyokká tesz bennünket, koldusokat, mert a lélek, amely az írott műben rejtőzködik, mindig a kimondhatatlant, mindig a felfoghatatlant, mindig az emberi érzékekkel érzékelhetetlent akarja közelebb hozni és megmutatni.

És még valamit.

Nekünk, magyaroknak a könyv szimbolikus értelemben is kétszeresen könyv. A földnek csak egy vakondtúrásáról nézzük az eget, holott nekünk, magyaroknak mindenképpen megvan hozzá a jussunk, hogy az egész teremtett világot lássuk. Másodsorban – ez már csak a saját könyveinkre vonatkozik – több mint ezer éve próbálkozunk, hogy végre megértsük egymást.

Az írott betű, a könyv, a lángelmék könnyén és mosolyán keresztül tetszhetik fel csak az az ég két pólusát áthidaló szivárvány, amelyről letekintve tisztán láthatjuk a népek Eiffel-tornyait, s a magyar puszta karámját.