Kérdés: milyen viszonyban van a könyv az élettel.

Az emberek általában a könyvet nem tekintik az élettel egyrangúnak. Nem tekintik életeseménynek. Valami furcsa játéknak tartják. Abból indulnak ki, hogy az író így is megírhatja, meg úgy is megírhatja a történetet, ellenben az életben nem történhetik kétféleképpen az esemény, csak úgy, ahogy megtörtént.

Hát először is: az életben is történhetik kétféleképpen s százféleképpen és ezerféleképpen. Sőt, alig ismétlődhetik ugyanaz az esemény még egyszer. Vagyis, ha példával akarunk valamit illusztrálni s az életből akarjuk venni a példát, egy társaság pár perc alatt száz variánst tud összeszedni. Az élet elég gazdag ahhoz, hogy ugyanazokkal a személyekkel ne játszassa le több változatát egy helyzetnek, őneki elég személyzete van, hogy itt így, ott úgy bonyolítsa le az eseményt.

Aztán: nem igaz, hogy az író így is megírhatja, s úgy is megírhatja, mi történik a hőseivel: ő is csak egyféleképpen írhatja meg.

Nem is tudom, volt-e példa valaha arra, hogy egy író a regényét ugyanazokkal a személyekkel, még egyszer megírta volna úgy, hogy minden másképpen folyjék le. Tehát az írónál is ugyanúgy csak egyféleképpen történhetik meg valami, mint az életben. Miért? Azért, mert az író is az egyedül lehetséges igazságot keresi, mint az élet.

Zola kísérleti regényeket akart írni. Alakjait, mint a laboratóriumban, aláveti helyzeteknek, s keresi, hogy mesterségesen felállított esetekben milyen reakciókat vált ki a lélekből az élet. Ebben az ő elgondolásában sok igazság van. Egy olyan írói lélekben, mint a Zoláé, valósággal az élet törvényei működnek. Az, hogy közben meggondolja ezt, s meggondolja azt: pótolja az élet különös játékát. Az élet milliónyi véletlennel variálja a bekövetkező események vonalát. Ilyen véletlen, írás közben, az újonnan jött írói gondolatok sora. Végeredményben azonban az írói gondolatok vonata nem olyan veszélyes, és nem olyan eltérítő, mint a valóságos életé. Mert az író egy ember lévén, biztosabban érzi a valóságos törvények uralmát, s azoktól nem térhet el olyan könnyen, mint maga az élet.

Én a könyvet gyermekkorom óta egyenrangúnak érzem az élettel, s ennek bizonyára megvan az oka.

Akad egy-egy eset, hogy az író azt a játékot engedi meg magának, hogy kettős végre utal. De Jókainak s másoknak egy-egy ilyen tréfája valósággal fellázítja az olvasót, ami szintén azt bizonyítja, hogy az ember hisz az emberi gondolat biztosságában: nem lehet két vége egy regénynek. Ha ez lehetséges volna, akkor igen, akkor rögtön játékká válna az írás.

Nem lehet két vége az emberi eseményeknek sem. Vannak élő emberek, akik sokáig fényben s boldogságban élnek, s végül nyomorban pusztulnak el. Vannak, akik sokáig nyomorban sínylődnek, s végül kivirágzanak és dicsőségre jutnak. Nem véletlen okok miatt: az aztán a regény, az írás feladata, hogy kifejtse az okokat. A könyvben világosabban tárulnak fel az élet lapjai, mint az életben. A jól megírott könyvek biztosabb adatokat adnak az életről, mint maga az élet.

Vagyis a könyv és az élet ugyanaz. A könyv egy része az életnek. Ma már a könyvek nélkül nem lehet az életet megvizsgálni. A könyvekbe lefektetett életanyag biztosabb mérték, mint az elfolyó, eltűnő valóságos élet.

Azt hiszem, az emberiség jövőjének rendkívül fontos alapja a könyv.

De hogy a könyv teljesíthesse azt a mindjobban ráháruló feladatot, kell, hogy az emberek bízzanak benne. A közönség hite emeli a magasba az irodalmat is.

Míg a közönség nem válogat, csak tiszta, üres szórakozást keres a könyvben, addig az írók nagy tömege szintén megelégszik azzal, hogy futó kalandnak tekintse a maga számára az írást.

A mai magyar irodalom azonban, úgy érzem, már magasan felette áll a felületes, könnyű játéknak: az írás nálunk már egyenrangú a hittel.

Ebből aztán következik majd a könyvnek az a magasabb befolyása az életre, hogy befolyással legyen a cselekvő emberre. Az írás, a könyv megállapítja az élet tipikus alakjait, megmutatja az új életformákat, s így egyre nagyobb tömegre lesz elhatározó befolyással. A közönség kezében van a jövő sorsa az irodalmon át.