Azért felelek erre a kérdésre, mert nem intézte hozzám senki. Ha kérdezték volna tőlem, akkor alighanem hallatlanná tettem volna. De vidéki ember létemre jólesik kérdezetlen belekotyognom a pestiek dolgába, s megmutatni nekik, hogy nekünk is van ám magunkhoz való eszünk, azért, hogy mink vidékiek vagyunk.

Azt én is mondtam még tavaly, hogy mikor nem kell könyvhetet rendezni?

Ahogy fölértem Pestre a kiadóm sürgönyére, az volt hozzám az első kérdése, meddig maradok fönt?

– Hát, ameddig a könyvhét tart.

– Nagyszerű. Szóval az egész héten!

– Dehogy. Holnap estig. Akkor vége lesz a könyvhétnek is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy megérkeznek a fagyosszentek, és zuhogtatnak napszámra olyan záport, hogy az még a kritikusokat is elmossa az utcákról. Pedig azok legtöbbet kibírnak, szegények. De hát mit értenek maguk, pesti emberek a kalendáriumhoz?

Az eső csakugyan meg is érkezett menetrend szerint, és elmosta az egész könyvhetet. Ebben az volt a jó, hogy legalább a fagyosszenteket lehetett okolni.

De mi lesz az idén? Látom, most kijátszották a három mogorva szentet a könyvhét rendezői, de most már az a kérdés, ki lesz, mi lesz az oka, ha eső nélkül is leégünk?

Tudok én kádenciát erre is, de annak már csak a jövő esztendőben lehet hasznát venni. Szegedi észjárás szerint kell megrendezni a könyvhetet, s én, mint könyvtárigazgató, tavalyi tapasztalatok alapján mondhatom, hogy akkor biztos a nagy forgalom.

A szegedi felfogás ugyanis az volt, hogy a könyvhéten a könyvtár tartozik megvenni a közönségtől minden nyomtatott papirost, mégpedig azon az áron, amit követelnek érte.

Mondhatom, akkora tolongást én még soha nem láttam a könyvtárban. Különösen a női nemen levő nemzet tett ki magáért.

Az óvatosabb nem is hozta be mindjárt a könyvet, csak bejelentette:

– Borzasztó öreg könyv, kérem, nem is adnám el, mert még a szépapám hagyta ránk, de tetszik tudni, ezek a nehéz idők… Mint szegény menekült…

– Tudom, tudom. Hát mennyi idős?

– Én, kérem? Én… én…

– Pardon, a könyveket kérdezem.

– Ja, igen – könnyít magán egy sóhajjal az ügyfél. – Olyan régi könyv ez, kérem, hogy a Pozsony mindenütt Pofonnak van nyomtatva. Azt mondják, tán még a könyvnyomtatás előtti időből való.

– No – mondom –, az nagyon érdekes nyomtatvány lehet, amit még a könyvnyomtatás előtt nyomtattak. Pláne magyarul. Hát, csak tessék behozni, majd föltekintjük.

Miután az úrhölgy előkészít rá, hogy itt le kell venni a kalapot, mert a pesti múzeum már négy évvel ezelőtt százötven pengőt ígért a kincsért, másnap csakugyan behozza a nevezetes állatot. Be van csomagolva újságpapírosba háromszorosan is, s míg bontogatja, nem minden büszkeség nélkül mondja, hogy nincs már ennek táblája se, olyan borzasztó régi könyv.

Hát, ez a kisebb baj. Nagyobb az, hogy már címlapja sincs a nagy régiségtől. De azért pápaszem nélkül is megmondom nekik, hogy ez a Svastics Ignác Magyarok krónikája, mégpedig az 1805-ik esztendőből való kiadás. Ha az eleje megvolna, meg a vége se hiányozna, testvérek közt is megérne két és fél pengőt.

– Tessék? – riad rám az úrhölgy, mint a kígyócsípett.

– Azért mondom, nagyságos asszony, hogy „testvérek közt”, mert nekünk nem ér annyit se. Nekünk olyan példányunk van belőle, aminek eleje is van, hátulja is.

– Akkor nem is ilyen régi az – mondja dacosan az úrnő és mérgesen néz rám. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy a régi könyvet úgy állítják elő, hogy leszakítják a tábláját és kitépnek belőle egy-egy levelet.

– Hát aztán, mit csináljak én most? – von felelősségre igen szigorúan.

Nem jó az, ha ketten haragszanak egyszerre, ennélfogva mosolyogva tanácsolom neki, hogy legjobb lesz Svastics Ignácot Pestre vinni, mert ha ott négy év előtt is adtak volna érte százötven pengőt, most bizonyosan adnak kétszázat. Az ilyen dolog ahogy avul, úgy javul.

A könyv igen, de az úrhölgy nem. Egy nap múlva megint itt van a romlásnak indult hajdan erős könyvvel. Csakhogy most már nem énhozzám hozza, hanem a könyvtáros úrhoz viszi, aki még ifjú ember és nem olyan kérges szívű, mint én. Szeretetreméltóságban valóban nincs hiány a könyvtáros úrnál, ellenben a könyvet még jobban lecsökkenti, mert az értékelését úgy szövegezi meg, hogy „kár volt ezt ilyen szép nagy újságpapírba csomagolni”. Ennélfogva az úrhölgy abban a meggyőződésben távozik, hogy itt nem értenek a könyvekhez, a segéd csak olyan szamár, mint a principális, s egyformán lelketlenül bánnak a szegény menekülttel. Aki Svastics Ignácot önzetlen lelkesedéssel ajánlja fel a haza oltárára két-háromszáz pengő forintért.

A könyves férfiakkal még nehezebb volt boldogulni. Azok személyes sértést látnak benne, ha az ember megmondja nekik, hogy az 1830-as kiadású Corpus Juris nem ér annyit, mint egy adómentességet élvező kétemeletes új ház. Majdnem lovagias ügyünk lett belőle, mikor egy magas rangú állami tisztviselőnek elárultam, hogy 1620-ból való Cicero-kötete nem ér többet tíz pengőnél, annyit is csak azért, mert a Lobkowitz-hercegek egykorú exlibrisze van beleragasztva.

– Szóval ötven pengővel többet?

– Minél? – nézek értetlenül.

– A háromszáz pengőnél.

– Micsoda háromszáz pengőnél?

– Amit a könyvem ér. 1620-ból való. Több mint háromszáz éves, de arra a kicsire nem nézek. Minden száz év száz pengő. Nem?

Igen kellemetlenül lepte meg, hogy valóban „nem”. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mi a régi és mi a ritka könyv, s hogy az 1620-as Cicero könyvtári szempontból se nem ritka, se nem régi.

Nem ért semmit. Úgy csóválta a fejét, mint aki tisztában van vele, hogy én meg akarom csalni.

Éppen az asztalomon feküdt egy nagy pesti antikvárius katalógus, a Ranschburg Gusztávé. Nézzük meg, hátha véletlenül benne van.

Benne is volt. Mutatom a nagytekintetű úrnak.

– Tessék, Cicero: De officiis. Mediolanum. 1620. Az ára tíz pengő.

A nagytekintetű rámeredt a katalógusra, megnézte a címlapját, aztán elmosolyodott.

– Hja, Ranschburg! Most már értem. Az is zsidó.

Hát így lett volna az ügy lovagiassá, ha én sértődős ember volnék. De csak visszamosolyogtam a nagytekintetűre.

– Tévedni tetszik. Én rosszabb vagyok a zsidónál is. Írásban, sőt nyomtatásban is bebizonyíthatom.

Elhitte bizonyítás nélkül is, nyilván ő is hallotta, vagy olvasta már, s így elmaradt a lovagias ügy, én pedig megmaradtam. Ezért vagyok most abban a kellemes helyzetben, hogy jó tanácsot adhatok a pesti kollégáknak legalább a jövő esztendei könyvhétre. Azt úgy kell megrendezni, hogy a magyar író köteles megvenni azokat a könyveket, amiket a közönség óhajt értékesíteni. Fogadom, akkora lesz a tömegelés, hogy olyant nem látott Pest Mátyás királlyá választása óta.