Szabad-e a könyvet dicsérnem?

Zavartan tekintek magamba. Az a szózat hangzik föl bennem, hogy a könyv népszerűsítésének rossz szolgálatot tennék azzal, ha oktató modorban, kenetesen prédikálnék a könyv hasznos és magasztos voltáról. Jobbára olyasmit ismételgetnék, amit a könyvbarát nélkülem is tud és a könyvtől idegenkedő rábeszélésemre se fogad el. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portékát. Csak tok ez, amelybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éter-rezgéseit, a szellemet, amelyből a könyv létrejön. Ehhez kevés pár perc, kevés egy emberélet is.

Aztán félve tekintek magam köré is. Ez a század az újdonságok, a fölfedezések és találmányok százada. Az én védencem, a könyv, viszont fölfedezésnek ósdi, találmánynak szimpla és régi, mint halottjaink csontja. Krisztus előtt 2300-ban, Babilonban már voltak agyagtáblákra ékírással rótt könyvek, a Krisztus előtt hetedik században, Ninivében pedig már könyvtárak is. Ezek a könyvek és könyvtárak hasonmásai a maiaknak. Bizonyos önérzettel mutathatnék rá erre a dicső családfára. De tudom, hogy a könyv nem divatcikk ma és a jelen más egyebet bámul. Ennek a Gutenbergje Edison és Marconi, Blériot és Lindbergh. Inkább nézi a könyvet a mozi képeiben, inkább hallgatja a könyvet a rádió hangszórójából, amely az emberi hangot mindenütt jelenlevővé teszi. Inkább a kilométerekkel és mérföldekkel viaskodik. Nincsenek többé távolságok. Ázsia, Amerika és Ausztrália egyformán közel van hozzánk. Repülőgépen, léghajón sétálunk át egyik világrészből a másikba, gépkocsikkal szeljük át a glóbuszt. Ez nem kicsinylendő vívmány. Úgy látszik, lebírtuk egy ősi ellenségünket, a teret. Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre földön, vízen, levegőben; tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső határig, hogy a gépek, amelyek a képet és a hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedőeszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram még mindig szédületesebb lehet.

Egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség egy kicsit megdöbben majd. Mivel érzi, hogy már mindent láthat és mindent hallhat, amit óhajt, s hogy mindenhová eljuthat az eddiginél sokkal rövidebb idő alatt, észreveszi, hogy a célt összetévesztette az eszközzel, s nem az a fontos, hogy valamit miképpen lát és honnan hall, hanem az, hogy mit lát és mit hall, s eszeveszett rohanásában hirtelen gondolkozni kezd azon is, hogy hová, miért siet annyira. Ha ezt a kérdést szögeznék annak a vidám, motorbiciklis ifjúnak, aki százhúsz kilométeres sebességgel robog az országúton, kötve hiszem, hogy felelni tudna rá. Legtöbb esetben kiderülne, hogy magáért a sietségért siet. Nyilván az emberiség is ilyen zavarban lesz a számonkérés és kiábrándultság e történelmi pillanatában. Belátja majd, hogy mindenhová elmehet, de immár semmi értelme sincs annak, hogy elmenjen valahová is. Ekkor majd magába száll s tűnődik az útjáról, rendeltetéséről. Választ is keres erre a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál.

Erre felel majd a könyv. A könyv, amelyet lenézett és sutba dobott. A könyv, az álmodozók irkafirkája, a haszontalanság lomtára, amely oly szürke az arany valóság mellett. A könyv, amelyet holtnak hitt, az ócska, vén salabakter, minden élet kútforrása. A könyv, amely fölmérte lelke délköreit, kibányászta agya mélyét, s a legnagyobb magasságba, a legmesszebb távolságba vitte az előző nemzedékeket. A könyv, a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit se hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolatmilliomos. A könyv, ez a medicina, ez a lelki gyógyszer, amint Osymandias egyiptomi király nevezte; ez a „beteg lelkeknek való füves kertecske”, amint egy bájos magyar költő nevezte. A könyv, amely tékozlóan odaadja magát és sohase fukarkodik, sohase titkolózik. A könyv, ez az ékszertartó, amelybe a legértékesebbek mentették bele a kincseiket. A könyv, amely századok során volt márvány, érc, papirusz, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát mindig megtartotta belső, rejtélyes mivoltát. A könyv, ez a tekercs, ez a göngy, ez a gyöngy. A könyv, amely az ókorban és a középkorban kolostorok homályában ritka, egyetlen gyémánt volt, a nyomtatás föltalálásával oly általánossá vált, mintha az utcán kavicsként heverne a gyémánt, s a szellemi jólétet oly magasra fokozta, mintha munkásaink gyémánttűt viselnének s gyárilányaink fülében briliáns szikráznék. A könyv, amely által megismerjük elődjeinket, hírt kapunk a múltból és nélküle szellemi sehonnaik lennénk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk járó testvéreink tapasztaltak és láttak. A könyv, amelynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. A könyv, amely nemcsak azt tette lehetővé, hogy gép nélkül Budapestről New Yorkba és Yokohamába szálljunk, hanem azt is, hogy elzarándokoljunk a Krisztus után való tizennyolcadik századba és benyissunk a Krisztus előtti nyolcadik századba, mint egy szomszédos szobába. A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv, amely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, megállította az időt.

Ennél nincsen nagyobb csoda. Mindig a legegyszerűbb dolgok a valódi csodák. Freud professzor egy baráti társaságban egyszer ezt mondta: csoda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonálhatunk és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymást. A könyv is ilyen mindennapi csoda. Hadd mámorosodjam meg ettől a gondolattól. Hadd vegyem kezembe a könyvet, amely oly magától értetődő, mint az elemek, s mégis megfoghatatlan, forradalmian nagyszerű, mint minden, mihelyt mélyebben és tüzetesebben szemléljük. Hadd mutasson magasba. Tekintsék alakját, amely zárt egységében téglához hasonlít. Évezredeknek kellett elmúlniok, amíg magára öltötte ezt a formát. Annakelőtte lapos volt és merev, mint a kőlap, majd gömbölyded és pálcára göngyölték, a hosszúsága szerint mérték, akár a filmeket. Voltak húsz méter hosszú könyvek is. Ezeket egymás mellé fektették a polcra, vízszintesen. Csak később támadt az a most természetesnek tetsző ötlet, hogy lapjait négyszögletűre vágják, egymás fölé rakosgassák és függőlegesen állítsák a könyvtárba. Martialis még csodálkozik ezen az elmés leleményen. Valamint az építkezés is sokáig egyszintű maradt, s a falvak, városok széltében terjeszkedtek mindaddig, amíg kevesen éltek a világon, és csak aztán vontak emeletet emeletre, az emberek elszaporodásával, azonképpen a könyv is csak azóta emelkedik a magasba, tör fölfelé, amióta a gondolatok, az érzések megsokasodtak, és egyre többen érzik szükségét, hogy ezekkel a téglákkal a szellem tornyait és felhőkarcolóit építsék, gátakat és bástyafokokat az elmúlás ellen. Egy életen át majdnem mindenkinek összegyülemlik annyi becses tapasztalata, fájdalmas mondanivalója, amit senki másra se bízhat, csak a könyvre. Ez a védekezés és a fellebbezés egy magasabb fórumhoz. Ez szolgáltat igazságot a kárvallottaknak, akik a kortársak között nem találnak igazságot. Ez az istenek időn kívülisége és a diplomaták területenkívülisége, ígéretlevél és salvus conductus, átszállójegy a leendő századokba, reménység, hogy a néma betűk valamikor megszólalnak, s a papíron elraktározott, szunnyadó eszmék fölébrednek másokban. Ez ad nekünk szólásjogot azután is, hogy a könyörtelen természet megvonta tőlünk a szót, s gégénk elporlad és testünk semmivé válik. Ezáltal beszélnek a halottak. Ez töri be a kripták bronzkapuit. Ez semmis életünk örökkévalósága. Ez hirdeti azt, hogy jobbik részünk fönnmaradhat, hogy még sincs egészen halál, és hogy van föltámadás.

Dicsőség a könyvnek.