A jelen cikk írásához kettős célkitűzéssel fogtam hozzá. Grétsy László Nyelvi játékaink nagykönyve című könyvének bemutatásával egyrészt ünnepelni szeretném a magyar nyelv napjának küszöbön álló beköszöntését: 181 éve, hogy a magyar nyelv 1844. november 13-án országunk hivatalos nyelvévé vált, miután a korabeli országgyűlés elfogadta a magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt!

Másrészt pedig a közelgő karácsonyi ünnepek ajándékozási gondjain akarok enyhíteni azáltal, hogy felhívom a figyelmet erre a különleges könyvre. Felhívom a figyelmet a könyv témájára, jó néhány fejezetére, továbbá kedvcsinálónak idézek is a nyelvi játékok szinte kimeríthetetlen anyagából.

Grétsy László

A nyelvi játékok rendkívül sokfélék. Vannak közöttük könnyűek és akadnak egészen nehezek is. Itt vegyesen kínálok fel párat az olvasónak; egy kis gondolkodtató játék után a jelen ismertetés olvasásához, illetve a könyv megvásárlásához is valóban kedvet kapjanak. És találkoznak megfejtésre váró kérdésekkel az ismertetés további részeiben is. Kezdjük el tehát! Külön utasítások helyett az elsők megfejtését félkövérrel beírom.

Sok szülő eléggé tanácstalan ilyenkor, karácsony táján, milyen könyvvel is lepje meg az általános iskola felső tagozatán vagy középiskolában tanuló gyermekét. Ha tapasztalta, hogy a fiatal felfigyelt már az anyanyelvünkben rejtőző játékosságra, netán játszottak is már a családban nyelvi játékokat, vagy „csak” szeret versekkel bíbelődni a nebuló, esetleg csupán a szülő vágya, hogy csemetéje nyelvi játékokkal is töltse szabad óráit, ajánlom megvásárlásra ezt a könyvet. De felnőtt korú olvasóknak is bátran ajánlom Grétsy tanár úr könyvét, alighanem nekik is igen hamar a kedvencük lesz.

Szinte felmérhetetlen, hogy nyelvünkben mennyi, de mennyi játékos lehetőség rejlik! Nem véletlen, hogy erre íróink és költőink is régóta felfigyeltek. Érdekes rímeik és fordulataik is ihletői lettek számos nyelvi játéknak, a Nyelvi játékaink nagykönyve sokszor idézi is őket. Rábukkanhatunk a lapokon Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső nevére; a közelmúltból Weöres Sándoréra, és többekére napjaink irodalmából is (122., 210., 280. oldal és az azt követők, 318–320 oldal stb.). Én itt csupán egyetlen költő, Kosztolányi Dezső Csacsi rímeivel illusztrálom a költők játékos kedvét. Kosztolányi mind a magyar nyelv művészeinek, mind pedig nyelvi játékosainak egyik legjelentősebbike volt, az utóbbit lenti sorai is mutatják:

Átadta a telefont
Mit lombokkal telefont.

Almát eszünk ma, rá diót,
és hallgatjuk a rádiót.

A Tinta Könyvkiadó először 2012-ben jelentette meg Grétsy László nyelvésznek, az anyanyelvi játékok mesterének a könyvét, amelyet már 2016-ban egy második kiadás követett. Most, 2025-ben az utóbbi változatlan utánnyomását tarthatjuk a kezünkben. A munka tíz nagy fejezetben mutatja be a magyar nyelvben kialakult, az anyanyelvvel kapcsolatos játékok sokaságát, közel kilencven fajtát, ám az egyes fajtákon belül is egy sor egészen különböző játék található, a betűvesztő és betűtoldó játékoktól (54–60), a Rímpetárdákból – díszsortűz címűig (350–354), vagy éppen a legutolsó, a Játék a visszhanggal elnevezésűig (507). Ez a játék a korábbi századok ún. ekhós verseiig megy vissza: 

Az őszi szél mit kavart? Avart.

Igaz-e, hogy a skót a költekezés szerelmese? Mese!

Nézzük a folytatást!

S mi az, ami a macskának mindent megér? .........

Mi ad megnyugvást az ember szívének? ................

Akiket viszont a keresztrejtvények vonzanak inkább, netán szenvedélyes szudokufejtők, azok kezdhetik a kilencedik, Betűhálók rabságában és bűvöletében fejezet fellapozásával, amelyből többek között az is kiderül, mit jelent a szudoku neve és honnan származik a játék, illetve hogyan terjedt el a világon.

Egy oldalpár a Nyelvi játékaink nagykönyvéből

De kezdjük a könyvet mégis az elején, a szerző bevezető szavaival! Magát a szerzőt aligha kell a ma szülő- és nagyszülő-generációjának bemutatni, pár adatot, érdekes tényt mégis érdekes felvillantani vele kapcsolatban. Például azt, hogy a kisiskolás Grétsy László is már szívesen foglalkozott szójátékokkal, maga is talált ki ilyeneket. Aztán egyetemet végzett „komoly nyelvészként” nyelvtörténeti, stilisztikai kérdések iránt érdeklődve, vagy éppen a szóhasadás jelenségét kutatva sem távolodott el a szójátékok, a költői idézetek, a játékos rímek világától. Vezette a TIT-ben a Nyelvi játékok klubját, tévéműsorai közül is kiemelkedtek a Szójátékklub és a Játsszunk! című műsorok, bár sokan az Álljunk meg egy szóra! nyelvművelő műsora alapján ismerték meg őt. 

Ez a könyv nem előzmények nélküli sem a szerző pályáján, sem a magyar szakirodalomban, de a nyelvi játékok ilyen gazdagságával, mondhatni teljességével (legalábbis szinte a teljességre törekvő áttekintésével) még nemigen lehetett találkozni. Már az 1970-es évek végétől forgathattuk az Anyanyelvünk játékai című Grétsy-kötetet, s találkoztunk nyelvi játékokkal más kiadványokban is (l. az 511–519. oldalakon lévő Válogatott szakirodalmi és forrásjegyzéket). (A korábbi évekből Grätzer József Sicc-könyve is sok nyelvi érdekességet és főként rajzos szójátékot tartalmazott, s kifejezetten írók és költők nyelvi játékait mutatták be például Lukácsy Andrásnak a könyvei.)

A hetvenes–nyolcvanas években sokszor színesítettem magam is – más magyar szakos kollégákhoz hasonlóan – anyanyelvi óráimat nyelvi játékok bevonásával. A korszak általános és középiskolai oktatási rendszere lehetővé tette a tanórák után különféle szakkörök szervezését is, ezek között sok iskolában működött nyelvi játékokkal foglalkozó. A könyv felsorolja a nyelvi játékoknak teret adó legkülönbözőbb fórumokat, többek között az Édes Anyanyelvünk című folyóirat Pontozó rovatát, s név szerint szerepelnek a kötetben a legjobb megfejtők, illetve a különböző vetélkedők legérdekesebb nyelvi játékainak beküldői, számos példájukkal.

A könyv mind a tíz fejezete bizonyítja, hogy minden nyelvi elem alkalmas játékok kigondolására, itt a hangoktól a szótagokon és a szavakon át vezet a játékok sora a mind nagyobb nyelvi egységek és a jelentés világa, valamint velük összefonódva a mind változatosabb versbeli egységek felé. Játékok formájában tűnik fel a verstanokban is sokat idézett, a „versfők üzenetének” is nevezett akrosztichon (30–38), az alliterációk (40–46), hogy a különféle rímekről és más „versekkel való bűvészkedésekről” (277–355) már ne is szóljunk. Továbbá szó esik az eszperente nyelvről (75–81), a „betűjátékok fejedelméről”, az anagrammáról (133–137), a már megidézett intarzia-játékokról (255–275) (körébe tartozott az első kedvcsináló játékidézetünk), a különféle nyelvtörőkről, „rosszul és még rosszabbul összetett szavakról” (359–360). (Mennyi humor van már a játékfajták megnevezésében is!) Az értelmező szótárak mellett a nyelvi játékosok körében megszületett az „újramagyarázó” szótár, aminek pár példáját lehetetlen nem idézni: Agg sarkvidéki: Őszkimó, Ebvásár: Kutyavetye, Képmutató vasutas: Szemaforgató, kisebb határsértés: Incifincidens (360–361). Külön is lehetne szólni a szólásokhoz, közmondásokhoz kapcsolódó számtalan játékról, s felfedezni gyermekkorunk egyik kedvencét, a Szamárkézfogást (azaz a csacsi-pacsi játékot és itteni variációit (483–492).   

Írhatunk verseket kancsal és sanda rímekkel, játszhatunk a kancsalrímes nevekkel (Buli Béla, Cselló Csilla, Dúvad Dávid, Ódon Ödön, Kongó ...., Rezsi ...., Tábor ....... Megtanulhatjuk a limerik és a haiku szabályait, hogy a bonyolultabb formákat ne is említsük.

Befejezésül, visszakanyarodva a már idézett visszhanggal való játékok avagy az ekhós versek világához, idézni szeretném a tanár úr utolsó könyvbeli kérdését, az 509. oldalról:

Vajon hogyan fogadják az olvasók e könyvet, amelyet a szerző nekik szedegetett, gyűjtött, kapargált össze buzgón, hangyaszorgalommal, foggal-körömmel? ……………

Ugye, nem volt nehéz megtalálni a választ?

Bodnár Ildikó