A fokozásrul

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. augusztus.

Blogunkon „A legjobb csoki, avagy a fokozás titkaiból” címmel ez év áprilisában már megjelent egy bejegyzés. A blog rendszeres olvasói talán még emlékeznek is rá. Hogy miért tűzzük most újra napirendre a témát, s miért formailag Széchenyi Lovakrul című munkájára hajazó címmel, az kiderül a továbbiakból.

Abban a cikkben, amelyre a fenti pár sorban utalok, csupán a grammatikai, nyelvtani értelemben vett fokozásról, azaz a szavaknak a közép- vagy a felsőfok ismert jelével való ellátásáról, pontosabban a nyelvhasználatban ezzel kapcsolatban mutatkozó problémákról, bizonytalanságokról szóltam, s főleg bizonyos érdekességekre, kuriózumokra hívtam fel olvasóim figyelmét. Hét különböző fajsúlyú és jellegű témával foglalkoztam, mindegyikkel csupán néhány mondatban. Ábécésorrendben ezekkel: Abszolút felsőfok. Előbbre – előrébb. Főnevek fokozása. Kétszeres fokozás. Más – másabb. Mértékcsökkentő fokozás. Nyomósító fokozás. Ezúttal – az akkorinál kisebb terjedelemben – mindössze két témát szemrevételezek. Közülük az első még az akkori kis sorozatba kívánkozik, a második azonban a fokozásnak egy másik régiójába tartozik.

Kételemű kifejezések fokozása

Mivel nem az a célom, hogy szabályokat soroljak fel – abban a két évvel ezelőtti írásban is hangsúlyoztam, hogy „ez álmomban sem jutna eszembe” –, nem törekszem a kételemű kifejezések típusainak szétszálazására s külön-külön való szemügyre vételére. Inkább annyit mondok csupán, hogy ha a két elemnek határozottan érezhető a külön jelentése, akkor a fokjelet általában az első taghoz kapcsoljuk. Ezt a megállapítást szemléltetik a következő példák: alacsony termetű – alacsonyabb termetű; barna bőrű – barnább bőrű; elöl álló – előbb álló; kis fogyasztású – kisebb fogyasztású; rosszul táplált – rosszabbul táplált; távol eső – távolabb eső stb. Ha azonban az alkotóelemek jelentéstanilag már többé-kevésbé egybeforrtak, akkor a szókapcsolatot már inkább a maga egészében fokozzuk. Szemléltetésül erre is említek néhány példát: bőkezű – bőkezűbb; előkelő – előkelőbb; jóravaló – jóravalóbb; nagylelkű – nagylelkűbb; szűkszavú – szűkszavúbb stb. Az eddig bemutatott példák azt sugallhatják, hogy általában könnyű eldönteni, a kifejezés melyik része kívánja meg a fokjelet. Ezekben valóban könnyű volt, már csak azért is, mert az első csoportba alapalakjukban különírt, a másodikba pedig egybeírt kifejezések kerültek, tehát a tagok viszonylag szoros összetartozását már az írásmód is érzékelteti. Ez azonban ne tévessze meg olvasóimat! Száz-, sőt ezerszámra sorolhatnám az olyan példákat is, amelyekben ide is, oda is billenhet a mérleg nyelve aszerint, hogy a kételemű kifejezést annak használója milyen jelentésűnek szánja. Ilyenkor a szándék a döntő, s ennek megfelelően egyaránt helyes lehet a két elemnek egységként vagy valóban két elem kapcsolataként való felfogása, s ennek alapján való fokozása. Következzék e téma lezárásául – s annak érzékeltetéséül, hogy itt nincsenek szabályok, csupán alakuló s vagy elterjedő, vagy idővel elhalványuló szokások vannak – ismét néhány példa, ezúttal némi kommentárral!

Kis fogyasztású - kisebb fogyasztású!

Hidegvérű. Jelentése: ’rendíthetetlen nyugalmú’, illetve az állattanban ’nagy testű, lomha’ <pl. ló>, illetve főnévként – szintén az állattanban – hidegvérűekről beszélünk. Fokozáskor talán a (leg)hidegebb vérű (állat) és a (leg)hidegvérűbb (férfi) megoldás a legszerencsésebb, de ez nem szabály, s más mód is lehetséges.

Jószívű. Fokozásakor elkülönül a két forma jelentése. A jószívűbb azt jelenti, sugallja, hogy akire mondjuk, könyörületesebb másoknál, de a szívgyógyász inkább így mondaná egy egészséges szívű emberről: „Magánál jobb szívű beteget még nem is láttam.”

Sokszínű. Ha meghatározott színekre gondolunk, alighanem célszerűbb a (leg)több színű fokozásmód, ám ha ’tarka, változatos’ értelemben használjuk, kifejezőbbnek érezhetjük a (leg)sokszínűbb alakot.

A fokozásról – ezúttal egy másikrul!

Cikkem hátralevő részében – tudatosan – egy olyanféle fokozásról szólok még legalább dióhéjban, amely szintén nem teljesen köznyelvi jellegű (mint pl. ezekben a kifejezésekben: az árukivitel fokozása, a sebesség fokozása), hanem egy másik szakterületnek, a stilisztikának a körébe vág. (Ezért is választottam címül ezt a patinás, múltidéző formát: „A fokozásrul”. A 19. században még ez volt az irodalmias ragforma. Vörösmarty még így írt: „a dal epedve folyt ajkairúl”, Arany pedig a Buda halálában így: „Száll a madár ágrul ágra”.) A fokozás szó most bemutatandó jelentését Szathmári István professzor Stilisztikai lexikonja (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004) így adja meg: „a szóhalmozás művészi és hatásos módja; olyan egymás után következő szavak, kifejezések, amelyek értelmileg vagy érzelmileg-hangulatilag mindig többet mondanak”. Sok példával szemléltethetném ezt a bizonyos stilisztikai fokozást, de azt hiszem, írásom befejezéséül nem is találhatnék szebb, ugyanakkor pedig tökéletesen ide illő példát, mint amilyen Petőfi Magyar vagyok című, 1847-ben írt gyönyörű versének utolsó négy sora: