Magyar szótárak IV. Kiss Gábor rovata

Ma is fülembe csengenek nagymamám palócosan kiejtett szavai: Gáborkám, húzd be a sarampót! Ami nem jelentett mást, mint hogy csukjam be a kis kertkaput. A piciny nógrádi faluban, Cserháthalápon közel fél évszázada nagyszüleim az ablakfüggönyt firhangnak nevezték, az ember combját boncnak, a kerítést pedig garádnak. Mint városi gyermek ezeken ugyanúgy elcsodálkoztam, mit amikor a szakajtó és a mángorló szavakat hallottam. Ma már tudom, hogy ezek tájszavak, ugyanúgy, mint a miskolci születésű feleségemtől tanult makuka és troszka szavak. Míg a makuka a pirított napraforgómag (pestiesen a szotyi, szotyola), a troszka nem más, mint a vörös kohósalak, melyet utcák burkolására is használnak. Hogy ezek a miskolci emberek számára ma is élő és használt szavak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem is olyan rég, egy ingatlan adatlapján találkoztam a következő kérdéssel: Az utca burkolata, amelyben az ingatlan található: föld, troszka, beton vagy aszfalt?

A nyelvvel tudatosan foglalkozókat mindig is érdekelték a tájszavak, a nép nyelvének különleges elemei. Már évszázadokkal ezelőtt felismerték, hogy a magyar nyelvterület nyelvében is tájegységekre tagolható. Az egyes tájaknak megvannak a maguk saját szavai és sajátos hangjai. Vajon miért alakulhatott ki pl. egy-egy gyógynövénynek akár tucatnál is több neve a magyar nyelvterületen? Hiszen a teának is gyakran használt kamillának így lehet a neve vidékenként más és más: székfű, székvirág, katóka, kenyérmorzsa, marmancs, mesterfű, piripara, szüzekanyja, mátrafű, pipitér, teaburján. Egyes vélekedések szerint a szókincsbeli nyelvi sokszínűséget elősegítette, hogy a gyógynövényeket sosem vitték országos vásárokra, elég volt, ha egy-egy kisebb tájegységben nevezték azonosan az adott növényt.

kamilla, más néven székfű, székvirág, katóka, kenyérmorzsa, marmancs, mesterfű, piripara, szüzekanyja, mátrafű, pipitér, teaburján

Megbecsülve ezt a sokszínűséget, a 19. század elején a nagy nyelvújító nemzedéknek gyakran és kedvvel alkalmazott módszere volt a köznyelv szókincsének bővítésére, hogy oda tájszavakat emeljen be. Így kerültek be és vertek gyökeret a köznyelvünkben a reformkorban a következő tájszavak: bitó, betyár, hullám, páholy, szamóca. A reformkor magyar nyelv felé fordulásának egyik eredménye az 1838-ban megjelent Magyar tájszótár. Az Akadémia kezdeményezésével, ma is példamutató nemzeti összefogással, sok lelkes és önkéntes szógyűjtő munkája nyomán született meg néhány év alatt a mű. A szótár közel 10.000 tájszónak adja meg a jelentését, és tünteti fel, hogy a magyar nyelvterület mely részéről küldték be. Az első magyar tájszótár megjelenését követő évtizedekben is folyt a nép nyelvének tanulmányozása, és így aztán időszerűvé vált egy újabb tájszótár kiadása. A feladattal Szinnyei Józsefet bízták meg. A két nagyalakú kötet 1893-ban és 1897-ben jelent meg szintén Magyar tájszótár címmel. Az előszót, talán minden kor minden szótárszerzője nevében is ezekkel a mentegetődző sorokkal zárja Szinnyei József szerkesztő: „El vagyok készülve, hogy sokan fogják mondani az új Tájszótár-ra: nem teljes; nincs meg benne minden tájszó, sem a benne lévőknek minden változatuk és jelentésük. És igazuk lesz. Ezért azonban hozzáértők előtt nem kell magamat mentegetnem, mert azok tudják, hogy a nem-teljesség közös fogyatkozása a világ valamennyi szótárának, nem véve ki még azokat sem, amelyeknek a címlapján ott büszkélkedik a »teljes« szó. Teljes szótárát csak holt nyelvnek lehet megírni. Aki valamely élő nyelvnek akarná megszerkeszteni a teljes szótárát, az a Danaidák vagy a Sisyphus munkájára vállalkoznék.” A szótár szakszerűségét és ma is hasznos voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Nap Kiadó 2003-ban reprintben ismét hozzáférhetővé tette.

A két háború között, 1935-ben jelent meg a nagyszerű debreceni nyelvész, Csűry Bálint nagy hozzáértéssel készített Szamosháti szótára. Annak ellenére, hogy ebben a korban szinte divattá vált a falukutatás, sajnos az újonnan összegyűjtött nyelvjárási szavakat nem rendezték egybe egy újabb nagy tájszótárba. E kornak a nép és a népnyelv felé fordulásának irodalmi lecsapódása Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-regénye, amelyben a szereplők ö-ző nyelvjárásban, szögediesen beszélnek. A legenda szerint Móricz kéziratában a párbeszédeket Bálint Sándor néprajzkutató ellenőrizte.

A második világháború után, az 1950-es évek végén kezdődtek meg az Új magyar tájszótár címmel megjelölt gyűjtemény kiadásának munkálatai B. Lőrinczy Éva főszerkesztő irányításával. Az első kötet 1979-ben látott aztán napvilágot. Az utolsó, az ötödik kötetet az Akadémiai Kiadó az elmúlt évben, 2010-ben jelentette meg. Sokan joggal kapják fel a fejüket, miért tartott 31 évig az öt kötet megjelentetése? Bizton állíthatjuk, hogy szótárszerkesztő szakemberekből sosem lett volna hiány az elmúlt fél évszádban, ha folyamatosan lett volna biztos és megfelelő anyagi háttere a munkálatnak.

Az Új magyar tájszótár öt kötetének kabaréba illő lassú megjelentetése alatt szerencsére megszületett azért közel egy tucat úgynevezett regionális népnyelvi szótár, amely egy-egy kisebb tájegységnek a különleges szavait leltározza. Véletlenszerűen kiragadva néhány ezek közül: Büki tájszótár, Balogh Bajos, 2004; Büssüi tájszótár, Várkonyi Imre, 1988; Felsőőri tájszótár, Imre Samu, 1973; Kiskanizsai szótár, Markó Imre Lehel, 1981; Ormánysági szótár, Kiss Géza, 1952; Palóc tájszótár, Tóth Imre, 1987, 2007; Szegedi szótár I-II., Bálint Sándor, 1957; Tallósi szótár I-II., Gágyor József, 2003–2004.

Az elmúlt évtizedekben megjelent regionális tájszótárak után eljött a tájszavak újabb rendszerezésének ideje. Mivel a szótárszerkesztés, beleértve a tájszótárak szerkesztését, anyagilag nem megtérülő munkálat, a kultúrpolitikusokon vagy talán a kultúrpolitikán a sor. Ha fontos a magyar nyelv ügye, ha fontos a magyar nyelv (ma még fellelhető) táji sokszínűségének rögzítése, akkor erre anyagi forrásokat is biztosítani kell.

A TINTA Könyvkiadó derekasan kiveszi részét a tájszavak leltározásából. Két kisebb szótár (Tájszavak, Kis magyar tájszótár) megjelentetése után közel tízéves gyűjtő- és szerkesztői munka után piacra dobta a Nagy magyar tájszótárt. A 1008 oldalas szótár jellegét pontosan alcíme írje le: 55000 népies, tájnyelvi és archaikus szó magyarázata. Egyik fő jellemzője a monumentális kiadványnak, hogy azon kívül, hogy elmagyarázza a szavak jelentését, minden egyes tájszóról elmondja, hogy melyik vidéken használatos. A kézikönyv a 2019-es Ünnepi Könyvhét egyik szenzációja volt, számtalan elismerő írás mutatta be: volt, aki egyenesen a Kárpát-medence legteljesebb kulturális térképének titulálta.

A feladat mindnyájunk számára adott, még ma is minél több tájszót összegyűjteni, és ami még fontosabb, használni, használni, használni a ma még nyelvünkben lévő ízes tájszavakat.

Kiss Gábor

Megjelent: Új Könyvpiac 2011. október, 29.

A sorozat korábbi bejegyzései:

1. Szótárak exportra. Az angol nyelv mint kiviteli termék
2. Szlengblog − szlengszótár. Magyar szótárak. Kiss Gábor rovata
3. Mit is jelent a homousion és a homoiusion? Az idegen szavak szótárai