Megjelent: Népszabadság – Budapest melléklet, 2002. június 26.

Kisdiákok tanulmányi versenyének eredményhirdetését látni mindig szívet-lelket gyönyörködtető élmény. Hát még akkor, ha a díjazottak egyébiránt és valamiben elesettebbek az átlaggyerekeknél! Az országnak talán leghosszabb nevű oktatási intézménye, a váci Cházár András Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola, Diákotthon, Gyermekotthon és Pedagógiai Szakszolgálat a közelmúltban rendezte a hallássérült iskolások országos tanulmányi versenyét.

A ma Szlovákiához tartozó Jólészen született névadó, Cházár András (1745–1816) sikeres – a szegényektől pénzt el nem fogadó – ügyvédként kezdte pályafutását. Amikor azonban II. József 1784-ben peres ügyekben is kötelezővé tette a német nyelv használatát, bezárta irodáját. Gazdálkodni kezdett. Vállalkozó szellemét mutatja, hogy szorgalmazta a hazai burgonyatermesztés elterjedését – ez akkoriban olyannyira újdonságnak számított, hogy kiváltotta a környék népének értetlenségét, esetenként gyűlöletét (igaz, éhínség idején elfogadták a krumpliadományát). Eközben a politizálást sem hagyta abba. Fáradhatatlanul bírálta az uralkodó neki nem tetsző intézkedéseit, és nem szűnt meg szót emelni az elesettekért.

Amikor egy külföldi útján Cházár megismerkedett a bécsi siketnémáknak a mai Operaház helyén álló intézetével, hangoztatni kezdte hasonló létrehozásának fontosságát Magyarországon is. A korabeli sajtóban adakozásra kérte polgártársait, ő maga pedig szülőházát ajánlotta fel a nemes célra. A kormányzati szervek a váci püspöki palota barokk épületét jelölték ki az intézmény helyének, így került a hallássérült gyerekek iskolája a város központjába, a mai Március 15. térre – ez példa nélküli földrészünkön, a társintézmények általában a települések határában, valamelyik külvárosi kerületben tevékenykednek. A Váczi Királyi Magyar Siketnéma Intézetet 1802 nyarán nyitották meg elsőként Magyarországon, negyedikként Európában. A sors rosszízű tréfája, hogy a rebellisnek tartott ötletadót nem hívták meg az ünnepi alkalomra. Cházár csak egy esztendő múlva látogatott el Vácra és vitte magával az időközben összegyűjtött újabb adományokat is. A négy tanárral, köztük egy Bécsből érkezett siket pedagógussal dolgozó iskola tekintélyét mutatja, hogy igazgatója a püspök és a polgármester után következő váci közjogi méltóságnak számított.

Cházár András

Megjelent: Népszabadság, 2004. május 29.

Ritka eset, hogy egy egyszerre elvont és gyakorlatias tudományszak legfontosabb ismereteit összefoglaló könyv húsz esztendő múltán ötödször is megjelenjen. E ritka eset történt meg az A nyelv és a nyelvek című – igaz, nemcsak bővített, hanem át is dolgozott – munkával. Az évforduló alkalmából rendezett könyvbemutató kapcsán Kenesei Istvánt, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójával, egyszersmind a sokak érdeklődésére számot tartható régi-új kötet szerkesztőjét a mű egyik legfontosabb mozzanatáról kérdeztem.

Korábbi munkák jobbára hatezerre becsülték a világ nyelveinek számát, a magyart pedig a beszélők számának sorrendjében a 35. helyre tették. Kenesei István szerint pontosabb, ha legalább négyezer és legföljebb hatezer különféle nyelvről beszélünk, a mi helyünk pedig valahol a 40. és az 50. hely között van. Az óvatosabb becslések oka az elmúlt évtizedekben bekövetkező változások serege. A világon létező kis nyelvek száma talán megállíthatatlanul csökken. Amiatt, mert néhány száz, esetleg csak néhány tucatnyi használójuk elhunyt vagy – egy nagyobb nyelv területén élvén – anyanyelvét már nem tanította, nem tanítja meg utódainak. Szerencsés esetben a kihalt nyelvnek vannak leírt szövegei. Ilyen például a IV. századból való gót biblia. Sok esetben azonban megörökítetlenül tűntek, sőt tűnnek el napjainkban is nyelveknek akár százai – és ezzel az emberiség óriási szellemi teljesítményei tűnnek el a világból. Talán fájóbb, de legalábbis ahhoz mérhető veszteséget okozva, mint egyes növény- vagy állatfajok kiveszése. Gondoljunk csak egy régi példára, a hunra: Attila nyelvéből semmi sem maradt ránk. És hiába a régészeti leletek, a csontok, a cserepek, az ékszerek nem szólalnak meg.

Kenesei István

Más kérdés – teszi hozzá Kenesei –, hogy például a neandervölgyi ember csontleleteiből kimutatható: azok az oldalági ősrokonaink nem tudhattak annyi hangot megformálni, mint amennyire manapság képesek vagyunk, beszédjük tehát hangzásban a mienknél, illetőleg fejlettebb kortársaikénál, azaz egyenes ági elődeinkénél szegényesebb lehetett.

Megjelent: Olvassbele.com, 2024. április 5.

Messze-messze, tengeren túlra kalauzolnak el bennünket ezek az eredeti ősi japán népmesék, oda, ahol a Fudzsi szent hegye magasodik az ég felé. E hajdan szájról szájra terjedő rövid tanító történetekben csodás módon életre kelnek a virágok, az állatok beszélnek, és mind emberi tulajdonságokat hordoznak. A szamuráj harcosok pedig útra kelnek, hogy ártó szellemekkel vívjanak meg, és varázslatos kardjukkal összecsapjanak a gonosszal.

Nipponország régi meséiben a halandók lelke állatokba költözik, az istenek a Földre szállnak, a kő életre kel, mert ezen a cseresznyevirágos vidéken semmi sem lehetetlen. A kötetben szereplő népmesék témái és a történetek fordulatai ismerősek lehetnek nekünk, magyaroknak is, hiszen ezek is a jó győzelmével, az igazak megdicsőülésével zárulnak.

A hajdani öreg japán mesemondó alapvető és örök emberi értékekre kívánta felhívni a hallgatósága figyelmét olyan szárnyaló képzelettel, amely földrészektől és népektől függetlenül ott él minden nép fiaiban – írta a kötet 1930-as megjelenésekor az előszóban Kúnos Ignác.

Kúnos Ignác ismert japán népmeséket válogatott a Nipponország naposkertje című kötetbe. Ebben segítségére volt barátja, Tojama Koicsi, aki Kúnos elmondása szerint maga is mesemondó volt. A Nyugat folyóirat egyik 1930-ban megjelent számában Kúnos megható történettel mutatta meg, hogy a japán néplélek mindig pozitív, más előtt még akkor sem mutatja ki a fájdalmát, ha az illető közeli barátja.

A kötetben szereplő japán népmesék egytől egyig a jó győzelmével, a helyes erkölcsök jutalmával zárulnak. Kúnos Ignác nyelvi leleménye, hogy egyik-másik mesét rímekbe szedve, a magyar fülnek ismerős verseléssel közölte.

Megjelent: Népszabadság, 1997. szeptember 6.

Az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 1965-ben világkongresszust hívott össze. A résztvevők – tudván, hogy az analfabetizmus mennyi nehézséget, kényelmetlenséget okozhat az egyénnek és a társadalomnak, mennyi nemzeti jövedelemtől, bevételtől, haszontól esik el miatta soktucatnyi ország – elhatározták, hogy szeptember 8-át az írástudatlanság elleni küzdelem (alfabetizálás) nemzetközi napjává nyilvánítják. Azóta néhány százmillióval több analfabéta él a Földön. Igaz, jócskán megszaporodott bolygónk lakóinak száma is.

Valaha – és nem is kell túlságosan régi időkre, csupán néhány évszázadnyira visszatekinteni a történelemben – a kevésnél is kevesebb ember titka volt az írás és az olvasás (nagyjából tízezer esztendeje pedig egész bolygónkat a hamarosan ősírásokat feltaláló analfabéták lakták). És nem mondhatjuk, hogy a betű nem ismerése miatt a többiek okvetlenül ostobák voltak. Hiszen gondoljunk csak bele: négyszáz év Árpád-házi uralkodói közül egyetlenegy sem volt betűvető ember, olvasni is legföljebb Könyves Kálmán tudott valamicskét. Mégsem voltak tudatlanok – ráadásul szükség esetén bármikor igénybe vehették papjaik, lovagjaik és más hivatalviselőik segítségét. És hát analfabéták voltak-e kétszáz éve csomóírással bármelyik társuknak hosszú üzeneteket küldő indián főnökök vagy néhány évtizede a beszélt nyelvek sokfélesége ellenére is kontinensszerte megértett dobnyelven kommunikáló afrikaiak?

Az Árpád-háziak körében kivételnek számító betűvető, Könyves Kálmán ábrázolása a Thuróczi-krónikában

Megjelent: Népszabadság, 2001. március 28.

Egy beszédkutató laboratóriumban – ha jelképesen értjük – természetesen patikamérleggel mérik az emberi hangot. Valóságos patikamérleget azonban aligha keresne bárki egy efféle intézményben. Pedig rátalálna. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Kempelen Farkas Beszédkutató Laboratóriumában egy Európában páratlan kiállítás mutatja be a beszédkutatás hazai történetét, e história máig megőrzött eszközeit. Közöttük van egy sok évtizeddel ezelőtti, még korántsem elektromos, digitális, hanem egyszerű kétkaros, műanyag serpenyős – valóságos patikamérleg. Fonetikusok a beszédhangok intenzitását mérték vele. Egészen pontosan azt, hogy valamely hangunk „súlyosabb”-e egy másiknál. Ehhez egy műszer papírszalagra rajzolta a hang intenzitásgörbéjét. A diagrampapírt hangonként a rajz szerint körbevágták, és az így született szabálytalan körvonalú papírdarabkákat a mérleg serpenyőire helyezték. Az a „hang” volt az intenzívebb, amelyiknek a serpenyője lefelé mozdult.

Mindezt a laboratórium vezetője, Gósy Mária, a nyelvtudomány doktora magyarázza, mielőtt válaszolna a beszédkutatás értelmét, hasznát tudakoló kérdésre. (A hazai beszédkutatás ősatyja a XVIII. század második felének egyik legsokoldalúbb elméje, Kempelen Farkas volt, aki munkásságában a neki nemzetközi hírnevet szerző „sakkautomatánál” fontosabbnak tartotta a beszélőgépet – ez utóbbi rekonstrukciója tavaszra készen lesz, akkor a nagyközönség is láthatja, hallhatja majd a Millenniumi Kiállítás- és Konferenciaközpontban. Kempelen után hosszú szünet következett, majd a XX. század első felének ma már alig ismert próbálkozásai után a Nyelvtudományi Intézettel egyszerre, 1949-ben létrejött az ősatya nevét 2000-től viselő laboratórium.)

Kempelen Farkas beszélőgépe

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy skót nyelvész, Isabel Forbes egy nemzetközi konferencián azt kérdezte magyar kollégáitól, hogy lehet az, hogy a magyar nyelvben két szó is van arra – a „piros” és a „vörös” –, amire az angolban, a németben, a franciában csak egy. A hajdani beszélgetés egyik résztvevője Kiss Gábor volt, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

– Nagyon sok magyar–idegen nyelvű szótárban áll a piros és a vörös után is ugyanaz a szó. Az angol megfelelő a red, a német a rot, a francia a rouge, és a példák a cigánytól a svédig hosszan sorolhatók. Természetszerűleg a mi két szavunk jelentése is hasonló. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a vörös „a vér színéhez hasonló”, a piros pedig „élénk, világos árnyalatú vörös”. A Brent Berlin–Paul Kay kutatópáros az 1960-as évek végén írott korszakos munkájához – Az alapszínek megnevezéseinek egyetemessége és evolúciója – mellékelte vizsgálatai egyik eszközét, egy 329 színt tartalmazó palettát. Ezt a palettát mi is megmutattuk kísérleti alanyainknak. És ők ugyanazokat a színeket jelölték meg pirosnak vagy vörösnek, amiket az angolok, németek, franciák rednek, rotnak, rouge-nak. Ám a mi kísérletünkben meglehetősen pontosan elvált egymástól a „piros” és a „vörös” tartomány.

Kiss Gábor

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy évtized alatt két kiadásban is megjelent Domokos Péternek a Szkítiától Lappóniáig című, a finnugor nyelvrokonság és a magyar őstörténet irodalmunkban tükröződő históriáját bemutató kötete. A finnugrisztika tudományos eredményeinek jelenkori társadalmi fogadtatásáról a második kiadás elő- és utószavában az elsőben olvashatónál mégis keserűbben szól a könyv. A látszólagos ellentmondásról beszélgettünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem finnugor tanszékének vezetőjével. [Domokos Péter 2014-ben hunyt el - a szerk.]

– A második kiadás 1998-ban írt előszavának és utószavának keserűsége azóta sem oldódott bennem. Igaz, az egyetemünkön finnugor, finn és most már észt szakot is választhatnak a hallgatók – mellesleg szólva: a miénk a világ legrégibb, immár 128 éves finnugor tanszéke, 26 ezer kötetet számláló szakkönyvtárral. Igaz, hogy van finn, észt és udmurt lektorunk, finn nyelvészetet és finn irodalmat előadó vendégtanárunk, és Szombathelytől Szegedig és Pécstől Debrecenig az ország más egyetemein, főiskoláin is dolgoznak valamelyik finnugor nyelv anyanyelvi lektorai. Napvilágot látnak kiadványsorozatok, például az Uralisztikai Tanulmányok vagy a Budapesti Finnugor Füzetek kötetei. Vannak azonban a mérleg másik serpenyőjébe való tények is. Például az ELTE-n tavaly egyetlen intézetbe vonták össze a magyar nyelvészeti és a finnugor tanszékeket. Márpedig ez az önállóság bizonyos fokú elveszítésével, a meglévő szakmai műhelyek későbbi elhalásával jár, járhat. Pénzhiány miatt kevesebb értékes könyv jelenhet meg a finnugrisztika köréből, mint amennyi megjelent az előző évtizedekben. Nemcsak a kedvezőtlenebb anyagi körülmények nehezítik tudományszakunk dolgát! Hanem az is, hogy erős médiabeli, olykor politikai szándékoktól sem mentes támogatást kapnak teljességgel tudománytalan nyelvészeti, őstörténeti elméletek.

Megjelent: Magyarország 1977/37, 22. o.

Alighanem Pszametikhosz fáraó volt az első „gyermeknyelvkutató”. Hérodotosz beszámolója szerint a fáraó kíváncsi volt rá, hogy melyik nyelv a legősibb a világon. E rejtélyt úgy vélte megoldhatónak, hogy két gyermeket a külvilágtól teljesen elzártan neveltetett, a gyermekekhez nem volt szabad szólni. Amikor elérték a kétéves kort — folytatódik a híradás —, egyikük meg is szólalt, s a „bekosz” szót ejtette ki, ami frígül „kenyeret” jelent. Erre a fáraó kihirdette, hogy a fríg a világ legősibb nyelve.

A XIX. századig a nyelvészek még komolyan vették, hogy a gyermeknyelv tanulmányozásával választ adhatnak a nyelveredet kérdésére. Azután feladták a reményt, érdeklődésük azonban nem szűnt meg a gyermeknyelv iránt.

Nem elfogadható

Rendszeres és öntörvényű tanulmányozása a múlt század végén, e század elején kezdődött. Legelterjedtebb az úgynevezett longitudinális biografikus módszer volt, amelynek lényege, hogy egy-egy kutató hosszabb időn, olykor éveken át figyelte gyermeke nyelvi fejlődését, és tapasztalatait a krónikás hűségével feljegyezte. Ma már ez a módszer nem fogadható el; alapvető követelmény, hogy a vizsgálatok tömegesek legyenek.

A nyelvi fejlődés ugyanis viszonylag jelentős egyéni eltéréseket mutathat. Egyéves korban megjelennek az első szavak, a második életév folyamán növekszik a gyermek szótári készlete, majd kétéves korban feltűnnek az első kéttagú, ritkábban háromtagú mondatok. Előfordul azonban, hogy egyes gyerekek bizonyos fejlődési szakaszokat kihagynak, vagyis hogy az egytagú mondatokat azonnal a háromtagúak követik. Több ugyanolyan korú gyermek nyelvi fejlődésének vizsgálata esetén az ilyen kivételek nem torzíthatják el az eredményt.

Megjelent: Magyarország 1977/38, 37. o.

A tudomány legnagyobb tévedése, hogy csakis a tudományban hisz. Ez a szellemes aforizma a nyelvtudományra is érvényes. A nyelvet legalább olyan mértékben — ha nem jobban — alakítja a tudománytalanság, mint a tudományosság. Korántsem csak a múlt tanúskodik erről; nemritkán a jelen is. Hiába a nyelvművelők, írók, költők tiszteletre méltó igyekezete, hangjuk olykor afféle pusztába kiáltott szó. Még akkor sem hallgatnak rájuk, amikor igazukhoz kétség sem férhet, s mondandójuk megszívlelése szerfölött egyszerű volna. Mint például a metró esetében. Annak idején a Népszabadságban Boldizsár Iván emelt szót az idegen kifejezés ellen, mindhiába. A Budapesti Közlekedési Vállalat is igazat adott neki, ám sajnálkozva közölte: javaslata megkésett, már elkészültek az akkoriban megnyitás előtt álló első szakasz táblái, utcai föliratai, tájékoztató füzetei, s ezek kicserélése egyetlen szó miatt drága mulatság volna.

A 2-es metró már nem földalatti néven indult

Megjelent: Magyarország 1977/37, 21. o.

Látszólag nagyon egyszerű kérdés: hányféleképpen lehet ragozni egy magyar szót? A válasz meghökkentő: mindmáig nem tudjuk pontosan megmondani. A feleleten idestova száz esztendeje vitatkoznak a nyelvészek. Simonyi Zsigmond egész könyvet szentelt a kérdésnek („A magyar névragozás nyelvtörténeti alapon”, Budapest, 1887), s ebben sajátos rekordot ért el: szerinte egy magyar szónak kereken 30 esete lehet. Ennél több eset mellett egyetlen nyelvtudós sem tette le a garast. Sylvester János, az első magyar nyelvtankönyv szerzője 1539-ben még csupán 6-ot említett, Antal László 1977-ben megjelent könyvében összesen 17-et. S a legutóbbi évtizedekben napvilágot látott nyelvtankönyvek alapján ember legyen a talpán, aki az eligazodásra vállalkozik: Lotz János 1939-ben 24 esetet sorolt föl, T. Sebeok 1946-ban 17-et, R. Hall 1948-ban 19-et, K. Majtyinszkaja 1955-ben 16-ot, Tompa József 1959-ben 26-ot, „A mai magyar nyelv rendszere” című 1961-es munka 28-at.

„Várandok”

S ezek az egymásnak ellentmondó számok csakis a névszóragozás bizonytalanságait tükrözik. Ha az igeragozás kérdésességeit is hozzájuk számítanánk, akkor még nyilvánvalóbbá válna az a tökéletes nyelvtani káosz, amely amúgy sem szorul bizonyításra. Nem csoda, hogy az indoeurópai anyanyelvűek elborzadnak a magyartól: ők legföljebb nyolc esettel fejezik ki magukat. Ehhez képest valóban tenger sok az a 33 elem — képző, jel, rag, névutó —, amelyet a magyarnyelvtan-írók munkáikban fölsorakoztatnak. Mégpedig úgy, hogy a közöttük levő különbségek elmosódnak: amit egyikük ragnak tekint, azt másikuk képzőnek vagy névutónak.

Antal László „Egy új magyar nyelvtan felé” című könyvében megpróbált némi rendet teremteni a dzsungelben. A strukturalista nyelvtudományt hívta segítségül, hogy fölfedje egyrészt a képzők és ragok, másrészt a ragok és névutók közötti eltéréseket. Jellemző, hogy 24 oldalas — egyébként kitűnő — okfejtés eredményeként jutott el a végső megállapításhoz, fölsorolva az ember főnév 17 esetét. (Az 1200-as évekből származó első magyar nyelvemlékekben 11 eset fordul elő. A középkorban használatos esetek száma már 20. Közülük 2 azóta kipusztult, 1 esetragból pedig képző lett, maradt tehát 17. Legalábbis a strukturalista fölfogás szerint...)

„Jól ismerjük a magyar igét?” — teszi föl szóban forgó könyvében a kérdést Antal László. Okkal. Nemcsak azért, mert a klasszikus nyelvtan már meghatározásával sem volt képes megbirkózni. S hasonló bizonytalanság lengi körül ragozását is: félő, hogy némely igeesetet valójában inkább főnévi jellegűnek kellene tekinteni, másokat pedig sajátos mondattani szerkezetnek, esetleg önálló szófajnak.

Antal László legmeglepőbb állítása: a magyar igének tulajdonképpen nincs jövő ideje. Valaha volt, de kipusztult. Az, amit mi jövő időnek hiszünk, nem ragozás révén jön létre, hanem két ige összekapcsolásával („várni fogok”; a kipusztult alak: „várandok”). Ha igeragozásnak tekintenénk valamennyi — hasonló összekapcsolással létrehozott — szerkezetet („várni akarok”, „yárni kívánok”), akkor óhajtó, kívánó, illetve annyiféle mód létezését kellene elfogadni, ahány ige állítható a főnévi igenév mellé. Márpedig ez nyilvánvaló képtelenség. Bár a jelenség nem egyedülálló. A magyar névszónak sincs birtokos esete. A birtokos viszonyt alanyeset és birtokjel („a kutya háza”) vagy részes eset és birtokjel („a kutyának a háza”) összekapcsolásával fejezzük ki.

A birtokos viszonyt alanyeset és birtokjel („a kutya háza”) vagy részes eset és birtokjel („a kutyának a háza”) összekapcsolásával fejezzük ki.

Kísérteties azonosság

Nem ez az egyetlen rendhagyó rokon vonás a magyar ige és névszó ragozásában. Antal Lászlónak is föltűnik az, amiről Illyés „Hunok Párizsban” című regényében több mint három évtizeddel ezelőtt írt: a ragok számottevő részének kísérteties azonossága, ö ugyan nem a zár ige és a zár főnév ragozását állítja egymás mellé, hanem az ad-kar-véd-kéz négyesét. Ez a következőképpen fest:

A táblázat alapján kézenfekvő a kérdés: a magyarban csaknem teljesen ugyanúgy ragozzák az igét, mint a főnevet? S ha figyelembe vesszük is, hogy a megegyezés némi ügyeskedés árán jött létre, hiszen a tárgyas és tárgyatlan igeragok közül mindig azokat használta, amelyek nem okoztak eltérést, mindezt semmiképpen sem lehet véletlennek tekinteni. Hanem minek? — ötlik föl az emberben az újabb kérdés.

Illyés szerint a magyarázat: a magyar nyelv eredetileg egyféle ragozást ismert, azaz valaha valamennyi szófaj különböző eseteinek képzési módja azonos volt. Tehát nem volt külön névszói és külön igeragozás. Bár a nyelvfejlődés során keletkeztek bizonyos ragozási eltérések, ezek azonban az alapelven nem változtattak. Mindenekelőtt azért nem, mert a magyar szavak, mintegy azonos tőről fakadva, sokkal inkább rokonságban állnak egymással, semhogy az indoeurópai nyelvekre jellemző különféle szófafajokra lehetne osztani őket. Az igék és névszók jelenlegi elkülönítése tehát éppúgy idegen a magyar nyelvtől, mint ragozásuk rokon vonásainak nyelvtani elködösítése. (Illyés mindezt húsz évvel a „Hunok Párizsban” születése után fejtette ki „Nehéz nyelv-e a magyar?” című tanulmányában. A ragozás egységességével éppen azt kívánta érzékeltetni, hogy valójában a magyar sokkal egyszerűbb nyelv, mint azt az idegenek hiszik. Ebben ugyan sok igazság van, de annyi bizonyos, hogy a magyart aligha lehet könnyen elsajátítható nyelvnek tekinteni.)

Antal László sokkal meghökkentőbb következtetésekre jut, mint Illyés: „A mai magyar nyelvben sem főnévragozás, sem melléknévragozás, sem névmási ragozás, általában semmiféle névszói ragozás nincsen. A mai magyar nyelvben sohasem az egyes szavakat (a névszókat) ragozzuk, hanem mindig a nominális szintagmát...” (Szintagma magyarul olyan szócsoportot jelent, amely „szerkezeti egységként viselkedik a mondatban”. Mint például „a ház”, „a régi ház” stb. Ezek ugyanis közvetlen alkotórészei — pontosabban alanyai — lehetnek egy olyan mondatnak, amelynek másik része „a dombon áll”.)

Az (egy) + et

Miként bizonyítja be Antal László fölöttébb bizarr föltevését? Igen egyszerűen. Megkurtít egy példamondatot:

1. Péter talált egy izgalmas könyvet
2. Péter talált egy izgalmasat
3. Péter talált egyet

Jól látható, hogy a mondat rövidülésének megfelelően a tárgy ragját mindig másik szó veszi át. Mégpedig nem akármilyen szó, hanem az éppen soron következő „rangidős”. Ahhoz hasonlatosan, mint a harcoló seregben: ha a parancsnokot golyó éri, a rang szerint utána következő lép a helyébe, s veszi át tőle a parancsnokságot. A nyelvészet kifejezéseivel élve: a rag mindig a szócsoport (szintagma) legfontosabb tagján jelenik meg. Tehát nem egyik vagy másik szóhoz tartozik, hanem az egész szócsoporthoz (szintagmához). Ez a szabály akkor sem változik, ha — határesetben — a mondatrészt alkotó szócsoport egyetlen szóvá zsugorodik össze:

(egy izgalmas könyv)+et
(egy izgalmas)+at
(egy)+et

Ebből a képletből még egy nagyon fontos dolog kiviláglik: a finnugor szellemiség. Az indoeurópai nyelvek ugyanis — néhány kivételtől eltekintve — egyaránt ragozzák a jelzőt, a jelzett szót, valamint a hozzájuk tartozó névelőt. S a ragok átcsoportosítása-átruházása elképzelhetetlen, mert nyelvtanilag a mondat rögvest hibássá válna. Antal László minden bizonnyal valami olyasmit fedezett föl, ami kizárólag a finnugor nyelvek sajátja, és nem érvényes a többi európai nyelvre.

Péter talált egy izgalmas könyvet / egy izgalmasat / egyet

Kristályképződés?

A fölfedezés furcsamód ellentmondásra késztet: sokkal többre enged következtetni, mint csupán a ragozásról alkotott klasszikus szemlélet megváltoztatására. Antal László tudniillik szerfölött szerényen — vagy talán túlontúl mértéktartóan — beéri ennyivel. Igaz, az sem lebecsülendő megállapítás: helyesebb a mondatrészeket alkotó szócsoportok egységes ragozásáról beszélni, mintsem külön-külön a főnevekéről, az igékéről, a névmásokéról. Az utóbbiakat — a közöttük levő eltérések miatt — a szócsoportragozás egyes válfajainak — latin kifejezéssel deklinációinak — célszerű tekinteni.

Ám a ragozás sajátosságai a nyelv mélyebben rejlő törvényszerűségeiből fakadnak. Annak az alig nyomon követhető folyamatnak a felszíni megnyilvánulásai, amelynek során szavakban ölt testet a gondolat. A magyar mondat születése, úgy látszik, másként zajlik le, mint eddig sejtették. A szavak nem téglaszerűen egymáshoz illeszkedve építik föl, hanem sajátos gondolati csomópontok köré csoportosulva. Nagyjából a kristályképződéshez hasonlóan: először a kristályosodáshoz szükséges gócok alakulnak ki, ezekre rakódnak rá a molekulák, végül a kiteljesedett gócokból áll össze az egész kristály. Éppen úgy, ahogyan a mondat a molekulákra emlékeztető szócsoportokból. Továbbra is természettudományos hasonlattal élve: a szócsoportok, akár a molekulák, közbülső állapotot képviselnek a szavak, azaz az atomok és a mondat, azaz a teljes anyag között. Ez az állapot minőségileg különbözik egyiktől is, másiktól is. Sajátos tulajdonságai vannak, nyilván nemcsak ragozási szempontból. Ezekről, persze, egyelőre csupán sejteni-föltételezni lehet egyet s mást. A nyelvtudományra vár a feladat, hogy kiderítse, közülük melyek helytállóak, s melyek nem. Ennek alapján nyílik majd lehetőség arra, hogy fölvázolják a magyar mondat szerkezetének árnyaltabb, pontosabb nyelvtani képét.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós