Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Pongyolaság, szűkszavúságból

Nyelvművelő levelek XXVI.

Sokan azt hiszik, hogy a pongyolaság általában bőbeszédűséget, szószátyárságot jelent. Tévednek, akik ezt gondolják. Nemcsak bőbeszédűségből, hanem túlzott szűkszavúságból eredő pongyolaság is van, s éppen a mi rohanó korunkra nagyon is jellemző ez a hibatípus. Persze nagyon körültekintőnek kell lennünk egy-egy ilyen példa megítélésekor. Annak tudatában kell véleményt formálnunk, hogy az effajta egyszerűsítés, szómegtakarítás az élőbeszédben, a társalgási stílusban sokkal otthonosabb, sokkal inkább elfogadható, mint pl. a szaknyelvben vagy valamilyen más nyelvi rétegben. Ami élőszóban esetleg még elfogadható, sőt természetes, az írásban már pongyolaságnak, hanyagságnak számít. Néhány példával mindjárt szemléltetem is az elmondottakat.

Elsőnek egy országos hetilap egyik hirdetését idézem. Íme:

„Elcserélem 3 szobás, központi fűtéses, kertes családi házamat hegyes vidékre betegség miatt.”

Egy épületért egy egész hegyvidéket? Ez így nem volna méltányos ajánlat, márpedig a szövegből ez következik. Mindössze egy szóval lett volna hosszabb a hirdetés, ha a hegyes vidékre helyett azt írja a megszövegező: hegyes vidéken levőre. Ha pedig még ezt is sokallja, választhatta volna akár ezt a formát is: hegyvidékire. Íme, ez még rövidebb is egy szóval a pongyola eredetinél!

Tovább olvasom

"A létünk függ a kommunikációtól”

Interjú Hollós Jánossal

Megjelent Hollós János Bevezetés a kommunikációelméletbe című könyvének második kiadása a TINTA Könyvkiadónál az Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatban. Ebből az alkalomból Cserháthalápy Ferenc, a kiadó külső munkatársa kérdezte a szerzőt. (Az interjú eredeti megjelenési helye: kultura.hu)

Cserháthalápy Ferenc: Mikor és hol jelent meg a könyv első kiadása?

Hollós János: A Magyar Rádióban 2004-ben Hírek a kommunikációban címmel jelent meg egy könyvem, amely a mostani kiadás előzményének tekinthető. Nem nevezném a két könyvet első és második kiadásnak, mert majd 10 év alatt rengeteg újdonsággal bővült a kommunikációelmélet is és ezzel párhuzamosan a mondanivaló is. Ez most egy olyan területe a világnak, ahol szuperszonikus a fejlődés. Ezt úgy nevezzük, folyamatosan csökken a felezési idő, vagyis az az időintervallum, amely alatt megkétszereződik az emberiség tudása.

Cs. F.: Hogy talált rá a TINTA Könyvkiadóra a könyv kéziratával?

H. J.: A TINTA Könyvkiadóval, ha lehet így fogalmazni, egymásra találtunk. Sok könyvkiadót megkerestem, és nem fogadtak örömmel. Mint megtanultam, 500 oldal alatti könyvekkel nem szívesen foglalkozik manapság senki, bármi is a tartalom. Nem éri meg, nem üzlet. 100 oldalas könyvért csak 1000–1500 forintot lehet kérni, 500 oldalas könyvért pedig minimum 3000 forintot. Mindkettővel ugyanannyi a munka, csak a vastagabb könyvön dupla a haszon. Szegény Freud „A halálösztön és az életösztönök” című műve, amely mindössze 60 oldal, ma nem kerülne a piacra, pedig annak idején megrengette a világot. A TINTA Könyvkiadó Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatában viszont kis gyöngyszemek vannak. Itt nyilván nem az eget rengető anyagi haszon a lényeg, sokkal inkább a tartalom. Külön öröm és büszkeség számomra, hogy olyan sorozatban jelenik meg a könyvem, amelyben Grétsy László és Wacha Imre tanár úr is publikált.

Tovább olvasom

Patika vagy gyógyszertár

Nyelvművelő levelek XXV.

Láng Miklóstól, a Gyógyszerészet című lap immár nyugdíjas szerkesztőjétől kaptam azt az érdekes és tanulságos levelet, amelyből idézek is néhány sort. Íme:

„A gyógyszerészek körében szakmai vita zajlik arról, hogy hivatalos használatban elfogadható-e a patikus és a patika szó a gyógyszerész és a gyógyszertár helyett. A vitázók egy része arra hivatkozik, hogy a patika német eredetű s ezért kerülendő szó. Más részüket ez a német eredet egyáltalán nem zavarja. Melyik félnek van igaza?”

Mindjárt a lényeget mondom. Nyelvészetileg, a nyelvi helyesség szempontjából mindegyik idézett szó kifogástalan. A gyógyszerész és a gyógyszertár is, amely a többi gyógy- előtagú szóval együtt a XIX. század első felében született mesterségesen alkotott nyelvújítási szóként, de a patika meg a patikus is, amely nem német, hanem latin – még pontosabban görög alapú latin – szó: a ’raktár, lerakat’ jelentésű latin apotheca továbbélése. Ez a latin szó került bele számos európai nyelvbe: a németbe, az oroszba, a franciába – és a magyarba is. Hangalakja módosult, mégpedig a névelőnek érzett, szó eleji a elhagyása következtében, olyannyira, hogy ez már nem is idegen, hanem jövevényszónak számít nyelvünkben. Nem is csoda, hisz a gyógy- előtagú összetételek alig több mint másfél évszázados életével szemben ez immár bő fél évezrede él a magyarban. Az első patica adat a Schlägli Szójegyzékből való (1400–1410 k.), a patikus pedig már eleve magyar fejlemény. A korábbi patikáros, patikárius és patikás változatokból jött létre a 16–17. században.

Tovább olvasom

A pragmatika a "nyelvészet rongyosládája"?

Interjú Szili Katalinnal

Először 2004-ben jelent meg Szili Katalinnak az ELTE BTK Magyar Mint Idegen Nyelv Tanszéke vezetőjének a Tetté vált szavak című könyve. Hamar elfogyott, hosszú szünet után most újra kapható, mert a TINTA Könyvkiadó újranyomtatta. Ebből az alkalomból készült a villáminterjú a szerzővel.

Kiss Gábor: Mit jelent a könyv alcímében a beszédaktus szó?

Szili Katalin: Definíciója szerint a nyelvvel végzett cselekedeteink legkisebb, önálló funkcióval bíró egysége. Ilyen beszédaktus például a köszönés, a bocsánatkérés, az elutasítás, a gratuláció stb.

K. G.: A borítón néhány jópofa példamondatot olvashatunk. Pl.: Á, semmiség, csak összedobtam valamit! Ugyan, csak egy ócska rongy! Mire utalnak ezek a mondatok?

Sz. K.: Olvasatomban mindenképpen azt bizonyítják, hogy mennyire finoman hangolt, a körülményekhez, a kulturális elvárásokhoz érzékenyen igazodó szabályok mozgatják a nyelvhasználatot. Az idézett megnyilatkozások történetesen a szerénység elvének megvalósulásai: kultúránkban nem nézzük jó szemmel a „hencegést”, a túlzott magabiztosságot, így elvárjuk, hogy a megdicsért fél csökkentse a bók értékét. (A kínaiak hasonlóképpen viselkednek.)

Tovább olvasom

Kiejtési tanácsok reklámozóknak

Nyelvművelő levelek XXIV.

A reklámok, mint mindnyájan nagyon jól tudjuk, hihetetlen mértékben elszaporodtak. Elszaporodtak az utcákon, amelyeken járva minduntalan valamilyen óriási poszter tűnik szemünkbe, nem szólva a falragaszok ezreiről, de elszaporodtak a sajtóban, a rádióban és a televízióban, sőt még a postaládákban is, hiszen manapság már megszokottak, mindennaposak a reklámújságok meg a különféle szórólapok, levélreklámok is.

A reklámoknak ez a nagy népszerűsége persze nagy felelősséggel is jár. Aki reklámot szövegez meg vagy terjeszt, népszerűsít, annak tudnia kell, hogy a reklámnak nemcsak a kereskedelmi, hanem a nyelvi hatása is óriási. Egy-egy szellemes elnevezés, szófordulat akár napok alatt elterjedhet valamilyen ügyes reklám nyomán – ez természetesen jó –, de egy nyakatekert, torz alkotású kifejezés, hibás helyesírású vagy téves, rossz kiejtésű formula úgyszintén, ami már korántsem öröm. Tanulságos példát küldött nekünk épp ez utóbbinak, a rossz kiejtésnek a szemléltetésére Vass Tamás budapesti levélírónk. Ezt írja levelében:

„A Magyar Rádió reklámműsoraiban rendszeresen hallható a Dreher sör reklámozása, azonban sajnálatos módon mindig helytelen kiejtéssel, Dréher formában, vagyis a h-t is kiejtve, sőt jól megnyomva, holott ez a név tudomásom szerint Dréer-nek ejtendő.”

Tovább olvasom

Latinos duplázás

Nyelvművelő levelek XXIII.

Dr. Nyerges Gábor egyetemi tanártól kaptam azt a kedves hangú és igen tartalmas, több nyelvhasználati kérdést is felvető levelet, amelyből idézek egy rövid részt.

„Én tudom, hogy napjaink közszereplőinek többsége nem tanulta nyolc évig a latin nyelvet, mint Ön vagy én, de nagyon sérti a fülemet, ha a TV2 egyik – egyébként magyarul nagyon szépen beszélő – műsorvezetője azt mondja, hogy a hőségtől a sínek eldeformálódtak. Azt hiszem, ugyanakkor, ugyanabban a műsorban hallottam azt is, hogy valakit (vagy valamit) ledegradáltak. Ma a rádióban hangzott el, hogy valamit valahova beintegráltak, és egy jeles vezérkari tisztünk valamire azt mondta, hogy kiexponálták. A szóvivőket és nyilatkozókat nem is hibáztatom, de szövegeik íróit igen. Miért kell állandóan olyan idegen szavakat használni, amelyeknek jelentését a használó nem ismeri eléggé, s ezért ragaszt eléjük fölösleges előtagot? Még a jól használt idegen szónál is jobb a magyar, mert azt mindenki megérti, de ha valaki saját maga sincs tisztában az idegen szó jelentésével, s mégis él vele, mégpedig rosszul, kétszeresen is vét.”

Tovább olvasom

Velője és veleje

Nyelvművelő levelek XXII.

Egyszer valaki méltatlankodva azt mondta nekem: nyelvünk nem elég szabatos, nem elég egzakt, mert íme, itt van daru szavunk, amelynek a többes számát kétféleképpen is használjuk: hol daruk-at, hol darvak-at. mondunk. Hát hol itt a rend, a pontos szabály?.

A kérdésre egy-két mondattal válaszolok. Igenis, van rend, mivel a darvak változat csakis a hosszú nyakú és lábú, jellegzetes madarat jelentő daru szó többes számaként fordul elő, az ’emelőgép’ jelentésű daru többes számú formája csak ez lehet: daruk. Ennek a daruk – darvak kettősségre vonatkozó kérdésnek a megkapásakor döbbentem rá: hogy szólnom kell nyelvünknek arról a hallatlan termékenységéről, amely e szóalakburjánzásban megnyilvánul. Most itt az alkalom, élek vele.

daruk.jpg

Tovább olvasom

Szótagalkotó mássalhangzók

Nyelvművelő levelek XXI.

Megdöbbentett egyik szomszédom nemrégiben.

– Mária hol van? – kérdezősködtem a felesége után.
– A mennybe ment – felelte közönyösen.
– Hogyhogy? – hápogtam ijedten.
– Péntek a bevásárlónapja – hangzott a nyugodt válasz.

Akkor kaptam észbe. Persze: Itt van a téren a nagy csemege, s azt mindenki csak így emlegeti: a Mejn. Tehát: a Mejn-be megyek, mert a Mejnel meg vagyok elégedve. – Igaz: írva l-lel van a végén; de azt nem szokás kimondani.

Böngészni kezdtem a rádió szalagtárában. Nem eredmény nélkül. Csak egyet-kettőt hallgassunk meg. Nem azt figyelve: ki mondta, hanem azt, hogy hogyan. Íme: mely a Krem harangjaiból árad. – Ahogy a moszkvai Kremt építették – S a híres angol gyerekregény főszereplőjével: Doktor Dulit kalandjai. Lám: Krem és Dulit! Ragozva: a Kremt, s akkor a Kremben, és talán Dulitnak? Netán a Kremmel szemben, és Dulittal együtt?!

Tovább olvasom

Az idegen szavakról

Nyelvművelő levelek XX.

Aki azt kérdi tőlem: „használjunk-e idegen szavakat?”, azt arra szoktam kérni: mondja meg előbb, hogy „együnk-e gombát?”. A kérdés ugyanis, bármilyen világosnak tűnik, rosszul van feltéve.

Ha azt mondom: „A televízió riportere csak kommentálja a futballmérkőzést, rádiós kollégájának viszont narrátorként kell érzékeltetnie”, valószínűleg mindenki megérti, pedig több benne az idegen szó, mint a magyar. Hiába magyarázzák viszont nekem, hogy „Vágathajtásnál a jövesztésnek fontos feladata a meddő leválasztása”, aligha tudom: miről beszélnek ezekkel a csupa magyar szavakkal. A szó választhatóságának tehát nem az a fő szempontja, hogy milyen származású, hanem hogy adott helyzetben segíti-e a megértést, vagy éppen gátolja.

Nos, az akkumuláció, a likviditás, a volumen, aztán az imázs, a szlogen és egyre több társa, nem azért zavaró, mert idegen eredetű, hanem mert a többség számára bizonytalan a jelentése. A toleranciá-nak még a kimondása is nehéz; már el sem mosolyodunk, ha így halljuk: tolarencia. De ami fontosabb: még aki érti, azt is félrevezeti. Legtöbben türelem-nek értelmezik, hogy el kell tűrnünk a többi embert is. Ha magyarul kellene mondanom, nem engedve elhomályosítani az értelmét, én bizony inkább ezt használnám: megértés, együttérzés, esetleg: veleérzés. Ez fejezné ki azt, hogy a másiknak is megadom, amit elvárok tőle; hogy ugyanolyannak nézem őt is, mint magamat.

Tovább olvasom

A holló a Bibliában és a szólásokban

Az alábbiakban a holló alakját mutatom be, miképpen szerepel – protestáns szemszögből – a Bibliában, továbbá a szólásokban.

A Bibliában a holló dögevő, és ezért tisztátalan (3Móz 11,15; 5Móz 14,14). Közmondásosan fekete madár: „(Az én szerelmesem) fodor haja fekete, mint a hollónak” (Énekek 5,11). Azt tartották róla, hogy amikor hozzálát egy tetemhez, először a szemét vájja ki (Péld 30,17).

Az Edom elleni ítéletes fenyegetésben olvasható: „Pelikán és sündisznó veszi birtokba, gém és holló tanyázik benne” (Ézs 34,11). Noé az ítéletben elpusztult és éledő földre először hollót bocsátott ki (1Móz 8,7). A tisztátalan holló is Isten szolgája, akár tudja és akarja, akár nem. Például gondoskodott Illés prófétáról Kérit patakjánál (1Kir 16,4–6).

Tovább olvasom