Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Enantioszémia: amikor egy szó az ellentétét is jelenti

Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideális esettől sokféle eltérés létezik. A szavak jelentésváltozása, egyáltalán jelentéstörténete és etimológiája mellett éppen ezeknek az anomáliáknak a vizsgálata szolgált alapul a tudományos igénnyel a XIX. századtól kibontakozó szójelentéstan fejlődéséhez. A szinonímia (két vagy több szó hasonló jelentése, például a kutya és az eb, a szintén és az is), antonímia (két vagy több szó ellentétes jelentése), homonímia (két vagy több szó egy hangalakban való kifejezése, például ár) és poliszémia (egy szó két vagy több jelentése, például a bak és a daru mint állat- és eszköznév) mellett az enantioszémia, egyazon szónak két ellentétes jelentése, a kevésbé számon tartott jelenségek közé tartozik, egyes felosztások csak a poliszémia egy különleges eseteként tartják számon (például Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.: Eötvös József Könyvkiadó 1995: 45).

Nem tartoznak a szűkebb értelemben vett enantioszémiához az ironikus nyelvhasználat azon jelenségei, amikor például az okos szó ‘buta’, az illatos ‘büdös’ jelentésben szerepel. Tudniillik az irónia lényege, „hogy a szöveg igazi jelentése a szó szerinti értelem ellenkezője” (Szerdahelyi i. m. 282). Mindenesetre az ironikus nyelvhasználat és az enantioszémia szoros kapcsolatban állnak. Az enantioszémia egyben jelentésbeli labilitást is kifejez.

Az enantioszémiára vonatkozó példák már az ókortól felbukkannak. Például a latinban sacer az istenségnek átengedett, azaz pusztulásra ítélt személy, aki ki van rekesztve az emberi társadalomból és büntetés nélkül megölhető. Van azonban ezzel ellentétes jelentése is: az olyan személy elnevezése, akinek személye sérthetetlen.

Kölcsönöz: kölcsönad vagy kölcsönvesz? Mindkettő!

Az enantioszémiára a magyarban legkézenfekvőbb példa a kölcsönöz (‘kölcsönad; kölcsönvesz’). Ugyancsak enantioszémia kategorizál egybe ügyletben feleket és egymást kiegészítő (komplementáris) tárgyakat. Például biztosító (1) ‘az a vállalat, intézmény, amely biztosítással hivatásszerűen vagy üzletszerűen foglalkozik’; és (2) (ritkábban) ‘az a személy, aki magát valami ellen biztosítja’. Az egymást kiegészítő (komplementáris) tárgyakra példa az akasztó (1) ‘az az eszköz, melyre ruhát akasztanak, hogy a gyűrődéstől kíméljék’, (2) ‘valamely tárgynak, különösen ruhának az a hurok, fül, karika stb. alakú állandó alkatrésze, melynél fogva felakasztják’. A kies szó újabban, elvétve ‘kietlen’ jelentésű.

 Az igék enantioszémiájára példa a leterhel ‘megterhel, teherrel ellát’ és ‘tehertől mentesít, megszabadít’, illetve a porol ‘porral befed’ és ‘portól megtisztít’. Az elért egykor ‘megért’ volt, ma ‘rosszul ért, félreért’, analógia révén, mivel az el igekötő egyik tipikus használatában rontóképző (elhall, elír, elnevel, elszab stb.) (Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2010: 34).

Az idejekorán ‘a kelleténél korábban, túl korán’ jelentésben tipikusan az idejekorán elhunyt kifejezésben szokott szerepelni, amit szokás szánalmas hibának tartani, pedig nem az, hanem egy régi jelentés, a XIX. századi ‘idő előtt, túlságosan korán’ felelevenítése. Az idejekorán ma szokásos jelentése azonban ‘épp jókor, idejében, még kellő időben’ (Kemény i. m. 34–35).

A tempós eredeti értelme ‘kimért, kényelmes, ráérős, öreguras’, mindenképpen ‘lassú’, de újabban ‘élénk ütemű, gyors’ is (Kemény i. m. 35–36).

A tempós régen 'lassú'-t jelentett, ma viszont már 'gyors'-at jelent

Az eredő ‘ok’ vagy ‘okozat’ (tipikusan a fizikából: ‘valamely testre különböző irányokból ható erők együttes hatásának megfelelő erő’; Kemény i. m. 36–38).

Végezetül két történeti jelentéstani példa. A félelmes eredeti jelentése ‘ijesztő’ volt, de volt még ‘istenfélő; aggódó, félénk’ is, majd újra ‘félelmetes’ lett. Az ural eredeti jelentése ‘urának vall, ismer el valakit; elismeri valakinek a fennhatóságát maga fölött; aláveti magát valakinek’, míg újabb, csak a XIX. századtól elterjedt értelme ‘uralkodik valamin; hatalmat gyakorol’ (Kemény i. m. 38).

Az enantioszémiához hasonló – ugyancsak ellentétek egybeesése – az a jelenség, amikor két ellentétes jelentésű szó jelöli ugyanazt, például elválasztójel és kötőjel.

Kicsi Sándor András

 

Lőrincze Lajos könyvtárbővítési pályázat, 2017.

A tűz, a fény, a számok, a hangok, a tér és az idő szimbolikája nyelvészeti és pszichológiai megközelítésben

Thass-Thienemann Tivadar magyarul megjelent könyvéről

A következőkben Gráfik Imre írása olvasható Thass-Thienemann Tivadarnak a TINTA Könyvkiadónál 2016-ban megjelent művéről, A nyelv interpretációja első kötetéről. Az írás eredetileg a Szemiotikai Tájékoztató című folyóiratban jelent meg.

 A Szemiotikai Tájékoztató olvasói bizonyára nem lepődnek meg, ha az etnoszemiotika művelőjeként egy olyan könyv ismertetésére vállalkozom, amely – szigorúan csak a címéből kiindulva – inkább a nyelvtudomány, de – tartalmát tekintve – legalább annyira a szemiotika, az irodalomtudomány, a néprajztudomány (és természetesen több más társtudomány) szempontjából is figyelmet érdemel.

Föltehető, bár sajnálatos, hogy a szerzőt és munkásságát kevesen ismerik Magyarországon. Thass-Thienemann Tivadar (1890–1985) életútját és tudományos tevékenységét tekintve azonban éppen a jelen kötet kapcsán ez pótolható, mindenekelőtt a kötet fordítójának előszavából. Szerencsére nem minden előzmény nélkül. A szűkebb tudományosság előtt ismert az eredetileg germanistának, irodalomtörténésznek indult Thass-Thienemann Tivadarnak még pécsi tanársága alatt megírt és több kiadásban megjelent, Irodalomtörténeti alapfogalmak c. kötete. A közelmúltban a pécsi Pro Pannonia jóvoltából, 2010-ben jelent meg Az utókor címére: Thienemann Tivadar hátrahagyott életrajzi feljegyzései című kötet (sajtó alá rendezte: Koncz Lajos; a jegyzetapparátus összeállításában közreműködött és a névmutatót készítette: Erőss Zsolt). A Kijárat Kiadó pedig 2013-ban jelentette meg Balogh Tamás Ő volt Thienemann Tivadar c. kötetét.

Thass-Thienemann Tivadar

A második világháború után emigrációja révén az Egyesült Államokba került Thass-Thienemann Tivadar szakterületet váltott: nyelvpszichológiával kezdett foglalkozni, kutatásait az angol, tágabban indoeurópai nyelvek körére terjesztette ki. Bár kétségtelen, hogy mind a német, mind az orosz hatóságok részéről érték zaklatások, indokolatlan lenne személyét hamis glóriával illetni távozásával kapcsolatban. Emigrációjának okairól ő maga mondja: „Meg kell mondanom, hogy ez az édes haza nekem mindent, mindent megadott, amit csak kívántam. Engemet úgy emlegettek sokáig, mint a legfiatalabb egyetemi nyilvános, rendes tanárt, akit valaha kineveztek. Én voltam a legfiatalabb akadémikus, akit az Akadémiára beválasztottak. Nekem adták a legmagasabb szellemi kitüntetést, a Corvin Koszorút, és a Corvin Koszorú Társaságban megint én voltam a legfiatalabb. Minden megadott: társadalmilag, emberileg, anyagilag. … Az embereknek azt mondtam itt, hogy politikai okokból a kommunisták elől mentem el. Hát ez fél-igazság. … éreztem, hogy otthon elértem mindent, ami elérhető számomra. … Oly jól voltam otthon. De láttam, nincs tovább. Elérkeztem valahova. Most már csak öregség, nyugdíj vár rám. Ez a férfiú-kornak a klimaktériuma, hogy – úgy mondjam – az ember valami nagy változást kíván. Itt nincs tovább… Nincs… Nem lehet tovább menni. És persze megvolt az a vágyam, majdnem mindig otthon is külföldit játszottam, hát szeretnék külföldre menni és szeretném angol nyelven kifejezni gondolataimat.” – idézi A fordító előszava (15–16. oldal). Sietünk megjegyezni, hogy ez nem „hűtlenség” sem korábbi szakterülete, sem hazája iránt, mert mint önéletírásában írja: „Ha otthon maradtam volna és a korviszonyok megengedték volna, nem az angol, hanem a magyar nyelv szólásaiban eltemetett szellemi múltat, egy ismeretlen, soha föl nem fedezett vidéket szerettem volna ismertetni.”

Élete főművének az Amerikában megjelent The Interpretation of Language I: Understanding the Symbolic Meaning of Language. New York: Jason Aronson, Inc. 1968. és The Interpretation of Language II: Understanding the Unconscious Meaning of Language. New York: Jason Aronson, Inc. 1973. kötetek tekinthetők. Az itt ismertetésre kerülő első kötet, a Tinta Könyvkiadó (dicséretes vállalkozása) jóvoltából került kiadásra, de tudomásom van a második kötet előkészületéről is.

aaa.jpg

Az első kötet amerikai borítója

Az, hogy a könyvet a Szemiotikai Tájékoztatóban ajánlom az olvasók figyelmébe, nem elfogultság a szemiotika iránt, hanem a kötetben kifejtettek gondolatok és szemlélet interdiszciplináris hasznosíthatósága.

A szerzői Előszó e tekintetben világos. „Az első kötet, A nyelv szimbolikus jelentése, azon a meggyőződésen alapul, hogy a verbális szimbolizmus megértése alapvető tudás. A verbális szimbolizmus olyan, mint az aritmetika a fizikai-matematikai tudományok számára: nem szaktudományi értelemben vett nyelvészet, sem laboratóriumban művelt pszichológia, és nem is a tudományok fölött álló szupertudományként felfogott filozófia, hanem a humán tudományok alapvetése.” (31. oldal)

Thass-Thienemann Tivadar (a fordítás alapjául szolgáló 1973-as kiadás előszavában) kitér azokra a kritikákra is, melyek választott anyagának univerzálisan emberi voltára vonatkozóan rákérdeztek, hogy vizsgálódása, elemzése miért korlátozódott a Nyugat hagyományára. Mint írta, s szavai megfontolandóan tanulságosak: „Az univerzális fogalmak elméletben igazak, de ritkán érvényesek a valóságos emberi tapasztalat világában. Kötve vagyunk egy sajátos nyelvi-kulturális valósághoz. Az embernek újra kell születnie, hogy megszabaduljon a Nyugat örökségének minden nyomától. Bármennyire is antropológusi alapossággal egy bennszülött törzs nyelvét, nyugatiak lévén mindig idegenek maradunk a bennszülöttek jelentésvilágában., hacsak nem avatnak bennünket a törzs tagjává és nem szippant be bennünket ténylegesen is a törzsi kultúra. Máskülönben bármennyire hűségesen jegyezzük is föl, hogy melyik szó mit jelent, óhatatlanul csak a nyelv felszínén fogunk tapogatózni anélkül, hogy megragadnánk a valóságos jelentéseket, s továbbra is kívül maradunk a nyelvhez kapcsolódó képzelet és varázslat világán. Ez okból döntöttem úgy, hogy a mi régi nyugati kulturális örökségünk megszokott határai között maradok.” (34. oldal)

Thass-Tienemann Tivadar kései nagy műve, élete magnum opusa, A nyelv interpretációja, melynek első kötetét, A nyelv szimbolikus jelentése című munkáját immár tehát olvashatjuk magyar nyelven is Simoncsics Péter igényes és értő fordításában.

Érdemes a szerző Bevezetés: tények és elméletek c. könyvindító fejezetében megfogalmazott gondolatait kissé bővebben idézni: „A szimbolikus viselkedés kreatív. Az ember nem mechanikusan reagál a fizikai ingerekre, hanem gondolkodva és képzelőerejét használva cselekszik, amikor szimbólumokat használ és teremt. Az ember nincs bezárva a fizikai valóságba, hanem átemeli azt a világ szimbolikus reprezentációjának dimenziójába. A nyelv a szimbolikus reprezentáció és a kreativitás fontos terepe. A szimbolizmus tanulmányozása magával hozza a nyelv tanulmányozását. A szimbolikus viselkedés tanulmányozása az a szilárd alap, amelyekre épül a pszichológia és a nyelvészet tudománya, és ez az a közös forrás is, amely által e tudományok legmélyebben betekinthetnek az emberi viselkedés rejtelmeibe.” (36. oldal)

Majd az 1973-ban kifejtett gondolatait így folytatja: „Bár a szimbolikus viselkedés birodalma áll a viselkedéstudományok fókuszában, a nyelv szimbolizmusa mégis meglehetősen új területe a tudományos kutatásoknak. Hogy miért van ez így, magyarázatra szorul. Furcsa jelenség, hogy két tudomány, amely kutatási anyagát tekintve kölcsönösen függ egymástól, módszerében és elveiben pedig közeli rokon, mégis egymástól függetlenül, ha éppenséggel nem egymás iránt közömbösen fejtették ki erőfeszítéseiket a kutatásban. Mindkét tudomány realisztikus alapokra épült nagyjából ugyanabban az időben, a múlt század végén és e század elején. A nagy nyelvészek kora egybeesik a nagy pszichológusok korával. Nyelvünk előtörténetének fölfedezése a nyelvészet klasszikus műveiben körülbelül akkor történt meg, amikor Sigmund Freud a jelentésekkel és az elme öntudatlan működésével kapcsolatos fölfedezéseit tette.” (37. oldal)

Egyetértően idézhetjük a kötet hátsó borítóján olvasható megállapítást: „Thass-Thienemann Tivadar nyelvpszichológiai fölfogását a pszichoanalízis, mindenekelőtt Sigmund Freud tanai nyomán alakította ki. Mire kutatásai beértek és formát öltöttek, a XX. század második felének nyelvészeti forradalma, a generatív-transzformációs nyelvészet minden más kutatási irányt elsöpört, illetve háttérbe szorított, ekképpen Thass-Thienemann eltérő irányultságú, a szemiotikát, leginkább pedig a kognitív nyelvészetet megelőlegező művét is. … Noha korát megelőző műve az éppen akkor uralkodó tudományos »divat« miatt Amerikában visszhangtalan, Magyarországon egyenesen ismeretlen maradt, ma már látható, hogy a közben létrejött kognitív tudományok fő árama utolérte és igazolta Thass-Thienemann Tivadar pszicholingvisztikai életművét.”

A szimbolizmus, az ember szimbolikus viselkedése több vonatkozásban tárgya a szemiotikai / etnoszemiotikai, nyelvi / kommunikációs, irodalmi / folklorisztikai, néprajzi / népművészeti kutatásoknak (és folytathatnám a fölsorolást). Ezért is tartjuk fontosnak a könyvre fölhívni a figyelmet a Szemiotikai Tájékoztatóban.

Sajnos nincs mód arra, hogy jól és logikusan tagolt kötet a tartalmát részletesen ismertessük. Ilyenformán csak néhány – elméleti és gyakorlati szempontból is – izgalmas és tanulságokkal szolgáló fejezetcím alapján csábítjuk olvasásra a néprajz, a kulturális antropológia, a szemiotika (és más) tudományok művelőit, illetve minden érdeklődőt.

A magnum opus első kötete magyarul, a TINTA Könyvkiadó gondozásában

Az első nagyobb egység: A nyelvészeti megközelítés. Ezen belül a Jel és szimbólum alfejezetben kifejtettek szolgálnak tanulságos és megfontolandó megállapításokkal.

A második nagyobb rész: A pszichológiai megközelítés. Itt – bevallottan némi elfogultsággal – az Ismétlés alfejezetet emelném ki, igaz, a szerző indítása ebben mintha megerősítene: „A szimbolikus viselkedés megértéséhez különösen fontos az ismétlés.” (136. oldal)

A harmadik nagy fejezet: A test szimbolizmusa. Az antropológiai kutatások általában nagy figyelmet szentelnek a testrészek elnevezésének, de föltételezhetően ez a tárgykör sok olvasó érdeklődését fölkelti.

Nem kevésbé érdekfeszítő olvasnivaló található a Kiegészítések című utolsó nagyobb fejezetben. A színszimbolika, a tűz, a fény, a számok, a hangszimbolika, az ízlelés és szaglás, a tér, az idő és az írás című alfejezetekben széles körű ismeretanyagra alapozott kifejtések, magyarázatok föltehetően még a tájékozottabb olvasóknak is szolgálhatnak újdonságokkal.

A gondosan szerkesztett kötet kifejezetten hasznos Válogatott irodalommal, Végjegyzetekkel, Névmutatóval és Idegen szavak jegyzékével zárul.

Végezetül fontosnak tartom megemlíteni, hogy a könyv nyelvezete sziporkázóan szellemes (megjegyzem ez nemcsak a szerző, hanem a fordító érdeme is), teletűzdelve szépirodalmi példákkal, hivatkozásokkal.

A terjesztés elérhető áron kínálja a puha borítójú, szolid és ízléses nyomdai előállítású kiadványt. A kiadási példányszámot nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy időközben már utánnyomása is készült a kötetnek, s így remélhetően a szakkönyvtárak és a közkönyvtárak révén nemcsak a különböző tudományterületek művelői, tudományos kutatók számára, hanem szélesebb körben is hozzáférhetővé, illetve ismertté válik a könyv.

Legvégül megemlítem még, hogy aki többet és mást is meg szándékozik tudni Thass- Thienemann Tivadarról, illetve munkásságáról, az kézbe veheti P. Müller Péter szerkesztésében a Thienemann Tivadar és a mai szaktudományok: írások születése 125. évfordulójára című, Pécsett 2016-ban a Kronosz kiadásában megjelent kötetet.

Gráfik Imre

 

Thass-Thienemann Tivadar: A nyelv interpretációja I. A nyelv szimbolikus jelentése. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 2016. 358 p.

 

Forrás: Szemiotikai Tájékoztató, Új folyam 27 (1991–) 2017. április 24. 2017. 2. szám

Hogyan becézte Ady a szerelmeit?

Ady Endre beceneve általában Bandi volt, s érdekesek az életében becenevet érdemlő nők, akik közt voltak futó kalandok („kis női csukák”) és levelezőpartnerek, de meghatározó szerepet játszó személyek (Léda, Csinszka) is. A legfőbb forrás Dénes Zsófia, aki jól ismerte Adyt, Lédát, Csinszkát, Bölöniéket és Ady Lajosékat is (állítólag Ady Lajosné 1943 tényleges szerzője), valamint Benedek István, aki átfogóan igyekezte tárgyalni Ady szerelmeit (1992).

A szerelmek között első Kíváncsi Illi: Varga Ilona (Benedek 1992: 87–95).

Léda: Brüll Adél, Diósy Ödön felesége; Léda férje Dodó, akinek „kellett a harmadik” (Dénes 1967: 241); 1904–1912 között tartott Ady életében Léda-korszak.

Diósyné Brüll Adél, azaz Léda

Zsuka: Dénes Zsófia, egy özvegyasszony; Ady által adott beceneve azonban Andrea (Franyó 1969: 427). A Zsuka „becenevet nem Adytól kapta, hanem önmagától hároméves korában” (Benedek 1992: 167).

Margita: Vészi Margit, Vészi Józsefnek, a Budapesti Napló szerkesztőjének a lánya, Molnár Ferenc későbbi felesége, akihez 1912-ben a Margita-ciklust írta.

Ada: egy aradi férjes asszony (Bisztriczky Józsefné) a Városmajor-szanatóriumból, akihez Az ismeretlen Ada (1912) című versét írta.

Mylitta: Machlup Henrikné Zwack Mici, kétgyermekes pesti fiatalasszony Mariagrünből (1913). „E babiloni termékenység-istennőhöz kapcsolja Hérodotosz azt az ősi előírást, hogy minden szűz egyszer adja át magát egy idegennek, s az ezért kapott pénzt a templomnak ajánlja fel; föltehetőleg erre az őspajzánságra célzott Ady névválasztása” (Benedek 1992: 164).

Kicsi: egy temesvári asszony, akivel Ady levelezett.

Nyanyuci: Sándor Lászlóné, egy bihari földbirtokos morfinista felesége (Dénes 1967: 288), „aki anyáskodó jóságáról kapta ezt a nevet” (Benedek 1992: 164).

Arany: Bőhm Aranka, aki később Karinthy Frigyesnek lett a felesége.

Csinszka: Boncza Berta csucsai földbirtokoslány, Ady felesége. Csinszka az írói neve is. Ady környezetében néha mint Bertuska szerepel (Dénes 1967: 256–9). Egykori udvarlójának: Bébé, Boncza Bertuka (Tabéry 1990). Csinszka az aláírása egy levélen, amihez hozzátette zárójelben: annyi mint Bandiné (Hatvany 1959, 2: 293). Névfelidéző szókapcsolattal a csucsai kastély kisasszonya (Tabéry 1990).

Csinszka és Ady

Állítólag Ady Lédát mindig Adélnak, Csinszkát pedig Bertuskának szólította, s a beceneveket csak költészetében használta (Dénes 1967: 294). A hölgyek egymás között is használták beceneveiket, ráadásul további becézőelemekkel megtoldva, például „Írjál nekem, Zsukicám (...). Csókol Csinszkásod”. (Állítólag egy 1915-ös levélben, Dénes 1967: 218, a névadásról Dénes 1967: 294.)

Más fontos hölgyek közé tartozik Édes – Ady édesanyja, akihez Érmindszentre le-lejárt; Öcsémné – Ady Lajosné (Dénes 1967: 165); Itóka – Bölöni György („Gyurka”) felesége, aki Ottilia volt valójában, Itóka azért lett a beceneve, mert Ady nem tudta rávenni Bölönit, hogy megcsalja a feleségét, s nyilván azért nem, mert „megitatták valamivel” (Dénes 1967: 70); Vojnyica – Adynak Csinszkával való együttlétekor a román cselédlány, szobalány (Dénes 1967: 270, 274, 304).

Kicsi Sándor András

 

Irodalom

Ady Lajosné: Az ismeretlen Ady. Bp.: Béta é. n. (1943).

Benedek István: Ady Endre szerelmei és házassága. Bp.: Százszorszép 1992.

Dénes Zsófia: Élet helyett órák. Egy fejezet Ady életéből. Bp.: Pantheon 1939. Bp.: Magvető 1967.

Franyó Zoltán: A pokol tornácán. Cikkek és krónikák 1912–1968. Bukarest: Irodalmi 1969.

Hatvany Lajos: Ady 1–2. Bp.: Szépirodalmi 1959.

Király István: Ady Endre 1–2. Bp.: Magvető 1970.

Kopátsy Sándor: Beszélgetések Adyval. Bp.: Száminform 1992.

Tabéry Géza: A csucsai kastély kisasszonya. Bp.: Móra Ferenc 1990. (Brassó, 1939)

 

A fenti írás 2008-ban jelent meg először az Ezredvégben.

Híres névadóval rendelkező főételek, köretek és saláták – II. rész

Tisza-szelet, Szilágyi-kappansült, Horthy-pogácsa és társaik

Alább olvasható híres személyekről elnevezett ételeket felsorakoztató sorozatunk záródarabja – jó étvágyat kívánunk hozzá! Az előző rész itt olvasható. A levesek nevének eredetéről itt, a sütemények nevének eredetéről itt olvashat bővebben.

A XX. század második felében a kitüntetetten sok ételt – borjúszeletet, májat, pogácsát, kiflit, tortát – neveztek el gróf Szapáry Gyula (1832–1905) miniszterelnökről. Szilágyi Dezső (1840–1901) jogászról, politikusról vette nevét a Szilágyi módra készült kappansült vagy egyszerűbben Szilágyi-kappansült nevű fogás. A Tiszák közül gróf Tisza István (1861–1918) emlékét őrzi a Tisza-szelet és a Tisza-bomba. Mint az eddig említett nevekből is kiderül, Magyarországon is általában gyakori volt, hogy az ételek arisztokratákról kaptak neveket, így az említett Esterházy Pál Antal hercegről és az említett Bethlen-családból talán leginkább Bethlen István grófról (1874–1947).

Zsolnay Vilmos (1827–1900) keramikus a névadója a Zsolnay módra készült borjúborda nevű fogásnak, és gyárának porcelánedényeit sok vendéglátóüzlet használja. Munkácsy Mihály (1844–1900) festőművészről nevezték el a kocsonyázott tojás Munkácsy módra és a Munkácsy-kenyér nevű ételeket, Feszty Árpád (1856–1914) festőművészről pedig a Feszty-bifszteket (Gundel 1984: 65, Szakál 1990: 46–48).

A fogas és a borjúborda hasonló módon készül Gundel módra. Ugyancsak a Gundelekről vette nevét a Gundel-saláta, s vendéglőikről a Gellért-saláta, a parfé Gellért módra, valamint a Liget-saláta. Italo Santelliről (1866–1945), az olasz származású, de sokáig Magyarországon élt vívómesterről lett elnevezve a Santelli-rántotta, mivel a Gellért-szállóban ez volt kedvenc tízóraija. Érdemes megjegyezni, hogy míg a Gellért módra jelzett ételek általában a Gellért Szálloda szakácsai által alkotott specialitások, külön Szent Gellért (980 körül–1046) püspök nevét viseli Orosz József receptje, a süllőszeletek Gellért püspök módra.

Tovább olvasom

A böjt nyelvész szemmel

Böjttel, böjtöléssel kapcsolatos szavak etimológiája

A böjt tágabb értelemben valamely szakrális vagy erkölcsi indítóokból eredő önmegtagadás, főként az érzéki élvezetekről való lemondás (absztinencia); szűkebb értelemben a táplálkozás korlátozása, részben az ételek fajtáját és/vagy mennyiségét, részben a táplálkozás idejét illetően. Nagyböjt, illetve húsvét után eredtünk a böjtöléshez kötődő szavak etimológiájának nyomába.

Böjt a keresztény egyházakban már az őskereszténység idejétől többféle formában szokásos. A magyar katolikus egyházban ismert az évnegyedi kántorböjt fogalma: ‘negyedévenként egy meghatározott hét három napjára terjedő böjt’. Ez a latin quatuor tempora (‘négy idő’) népetimológiás elferdítése, s a szokás valószínűleg (a szintén apostoli eredetűnek tartott nagyböjthöz hasonlóan) a IV. században keletkezett Rómában.

A protestáns egyházakban csak nagypénteken szokásos a böjt, Jézus Krisztus szenvedése és halála emlékére, a többi böjt megtartása általában egyéni elhatározáson múlik. A hetente tartott, pénteki böjt nem volt kivételes a még a protestáns magyarságnál sem, s erre utal az egykori, nyelvjárási péntekes ‘aki pénteken böjtölni szokott’ szó. A déli szláv eredetű Péntek családnév szokásos értelmezése szerint a gyermek születése napjaként vált személynévvé, ám egyes esetekben nem kizárt a böjttel való kapcsolata sem.

A magyar böjt szó elsősorban katolikus ünnepi napok megnevezésében található meg: böjtelő kedd ‘a húsvét előtti 7. vasárnap utáni kedd’, böjtfogadó szerda ‘hamvazószerda, szárazszerda’, böjtfő (a latin caput ieiunii tükörfordítása) ‘böjtfő szerda, hamvazószerda, a húsvét előtti 7. vasárnap utáni szerda’ és ‘böjtfő vasárnap, a húsvét előtti 6. vasárnap’, böjtközép ‘a húsvét előtti harmadik vasárnap előtti szerda’, kántorböjt ‘negyedévenként egy meghatározott hét három napjára terjedő böjt’. Böjti napokról vett régies hónapneveink: böjtelő hava ‘február’, böjtmás hava ‘március’. A böjti réce (Anas querquedula) vonuló madár, s szaknyelvi nevét onnan kapta, hogy hozzánk kora tavasszal, általában márciusban, böjt idején érkezik. A böjt szó ecetes, savanyú, olykor korpás, máskor aludttejes, megint máskor gyümölcsös levesételek, egykor böjti táplálékok meghatározásában is előfordul (cibere, keszőce, kiszi, kudari, zsufa). A farsang definíciójában is legalább közvetve szerepel a böjt, mivel vízkereszttől hamvazószerdáig (a böjt kezdetéig) tart.

A farsangtól húsvétig tartó nagyböjtöt a néphagyomány „Cibere vajdának” (a böjti ételnek) „Konc királyon” (húsos, zsíros eledeleken, farsangi torkosságon) aratott győzelmeként jelenítette meg. A böjt befejezését pedig Európában nemzeti ételjelképekkel ünnepelték (német Hans Wurst ‘Kolbász János’, francia Jean Potage ‘Leves Jancsi’, magyar Paprika Jancsi). Az ételjelképek a feltámadás megjelenítői, s gyakran valami apróból, felaprítottból, eldörzsöltből keletkező dolog a jelképnek választott étel. 

A ‘reggeli’ jelentésű szók több európai nyelvben szó szerint ‘böjtszegés’ jelentésűek (francia déjeuner, spanyol desayuno, katalán desdejuni, angol breakfast), s az éjjeli böjtöléssel állnak kapcsolatban. A mauritiusiban (francia alapú kreol nyelv) karem ‘böjt’, s a francia carême (ófrancia quaresme) folytatása, ami a latin quadragesima ‘negyvenedik (nőnemben)’ szóból jön (ami utal a keresztényeknél, mégpedig katolikusoknál szokásos húsvét előtti negyvennapos böjtre), s egyaránt jelöli a szigeten a keresztények húsvét előtti nagyböjtjét, a muszlimok ramadán hónapját betöltő böjtjét és a helyi hinduknál is szokásos, a holi ünnepet kísérő táplálkozási élőírásokat. (A mauritiusiban a ‘böjt’ és a ‘negyven’ jelentésű szók, a karem és a karant között az etimológiai kapcsolat már nem átlátható. A régi magyar nyelvjárásokból is ismert viszont a negyvenel ‘húsvét előtt negyven napon át böjtöl’ szó.) Mauritiuson a helyi kreolban már a munkamegoszás átszervezését követően tidezene ‘reggeli’ (szó szerint, etimologizálva ‘kis böjtszegés’), dezene ‘ebéd’. Mindenesetre a karem szó átfogó, a különböző vallási szokásokra egyaránt használatos jelentése bizonyíték a böjt egyetemes jelentőségére. A franciában a carême mellett ‘böjt’ jelentésű még a jeűne, amely a kései latin ieiunus ‘koplaló, éhező’ folytatása. A germán és szláv kifejezések a tartás, megtartás fogalmára vezethetők vissza. (Germán például az angol fast, német Fasten ‘böjt’, szláv például az orosz poszt, cseh pűst ‘böjt’, szlávból átvétel a román post). A magyar böjt a középfelnémet bíht ‘gyónás’ szó átvétele, a böjt és gyónás intézménye közötti, érintkezésen alapuló névátvitelt valósítva meg. Hasonló az átvitel, a metonímia a gyón etimológiája esetében, mely az ótörök juwun ‘mosakodik, tisztálkodik’, s nem a szintén ótörök jonga ‘vádol’ átvétele. A böjt régi neve volt még a sanyargatás is, sőt ezt fejezhette ki a koplalás szó is.

Galambos Kristóf