Jelen bejegyzésünk Murányi Gábor egy korábbi írásának újraközlése. A cikk eredeti megjelenési helye: Névjáték, Könyvhét (349. oldal), 2010-07-01.

Boldogult újdondász koromban az egyik legelső leckeként azt tanultam meg anyamesteremtől, Ember Máriától, hogy személynevekkel nem játszunk. Bármennyire adja is magát, hogy mondjuk – az egyszerűség kedvéért maradjunk az övénél – őt a „legemberségesebb ember”-ként említsem, vagy az „EMBER volt” kitétellel hajtsak fejet emléke előtt, ilyet magára adó újságíró, kultúrember nem tesz. Az effajta minősítés fordítva is tilos. Bármilyen megvetendő gazfickó viseli is a nevet, a rögvest adódó „embertelen Ember”-típusú szellemeskedések messzi ívben kerülendők, már ha az ember… stb… stb.

E leckét olyannyira megtanultam, hogy eddigi munkahelyeimen, a régi Magyar Nemzetnél, a Köztársaságnál, valamint a jelenleginél, a HVG-nél megmosolyognivaló puristaként tartottak, tartanak számon. S akkor most, tessék, a Családnevek enciklopédiája című kötetről írandó Lapmargóm élére a Névjáték címet választom. A „bűnbe” azonban a nyelvész szerző, Hajdú Mihály professzor csábított, amikor öt évtizednyi kutatómunkáját káprázatos tudástárba sűrítette össze. Hetek, pontosabban hónapok óta lapozgatom, olvasgatom A magyar nyelv kézikönyvei sorozatba illesztett, külcsínében is míves, tartós használatra szánt öt és félszázoldalas „lexikont”. Lubickolok a tengernyi információ között példaszerűen eligazító, a tudálékosságot mellőző szabatos, mégis könnyed mondatokban, s rég nem érzett lelkesedés és ámulat ragad magával a nyelvészet iránt.

Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája

„Nem politizálunk!” – figyelmeztetett a könyvhetes főszerkesztőm, Kiss Jóska, amikor jeleztem neki, miféle írásra készülődöm. Leszögezem tehát: ezúttal én sem politizálok, játszom csupán, amikor az új, éppen hivatalba lépett kormány névsorát veszem górcső alá a Hajdú-enciklopédia nyomvonalán. Az ötletet, megvallom, két momentum ihlette. Először is a kötet bevezetőjének az a gondolatmenete, amelyben a nyelvészprof kifejti, az enciklopédiába felvett és részletesen elemzett 1230 családnevet 6 688 592 személy, vagyis Magyarország lakosainak kétharmada viseli. (A gyakoriságra egyébiránt Hajdú egy igen mellbevágó számmal is szolgál. 2007 január elsején – a könyvben szereplő minden adat ezen napi állapotot tükrözi – az állami közigazgatás által nyilvántartott 10 162 610 magyar állampolgárnak nem kevesebb mint 194 917 féle vezetékneve volt…) A másik cikkihlető forrásom a Szőcs Géza bejelentette Julianus-barát program terve. Beköszöntő nyilatkozataiban a frissen kinevezett kulturális államtitkár a magyarság eredetének genetikai alapú kutatása szükségszerűségét hangsúlyozta, mondván személyesen nagyon kíváncsi arra, hogy a nyelvészettel alátámasztott finnugor eredetelmélet „hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját”…

Nos tehát: az 53 miniszterből és államtitkárból álló tettre kész kétharmados kormány tagjai közül 24-nek, vagyis mintegy 45 százaléknak a családneve nem szerepel az 1230 leggyakoribb között. A fennmaradt 29 névből – Hajdú adatai szerint - 6 szláv eredetű, 4-4 a magyar, a német és nemzetközileg általános (mint például a Farkas). Hárman finnugor és ugyanennyien latin eredetű nevet viselnek, a görög és a héber (hangsúlyozottan) néveredet 1-1 miniszter vezetéknevénél mutatható ki. A genetikai, történelmi származásról, hál’ istennek nem vonhatók le következtetések. Hajdú könyvéből csupán annyi tudható, hogy a 29 családnévből 14 – a felétől épp csak elmaradva – a 19. századvégi nagy névmagyarosításkor „igen népszerű” vagy „előszeretettel választott” volt. S ahogy abból semmi sem következik, hogy a kormánynévsorban „pogány” név egy sem, keresztény eredetű pedig csupán kettő akad, úgy abból a fentebb már említett tényből sem igen vonható le érdemi konklúzió, hogy a miniszterek és államtitkárok fele - nevek szempontjából - az átlagosnál egyénibb.

Hajdú Mihály
(Forrás: oroshaza.hu)

Ha máshonnan nem, a mostani enciklopédiából tudható, hogy a családnév a keresztény kultúrában keletkezett névtípus, legfontosabb tulajdonsága, hogy a leszármazást jelöli, valamint egy-egy család összetartozását demonstrálja. Az is ismert, hogy az effajta, a pontosabb azonosítást szolgáló megjelölések Magyarországon alig több mint félévezredes múltra tekinthetnek vissza, keletkezésük, formálódásuk igen összetett, kanyargós folyamat volt. A névadások, névválasztások korántsem csak „felemelőek”, vagy „semlegesek” voltak, nem ritkán ugyanis negatívumokat, rossz, titkolni szándékolt, vagy szégyellt jegyeket „örökítettek” meg. Ilyesféléket már a társadalmi helyzet megjelölésekor is felfedezhetünk (Bújdosó, Koszó – vagyis kószáló, hazátlan), a külső vagy belső tulajdonságokból származó neveknél azonban még gyakoribb. Csak példaként: a „balog” – ügyetlen, a „csonka” - füle, orra, keze vagy lába hiányzik, a „zagyva” - összevissza beszélő, a „kakas” – (egyáltalán nem dicsérő jelzőként) nőket kergető, s akkor még nem beszéltem a folyamatosan lázas állapotot jelző „meleg” újkori jelentésváltozásáról.

Bármilyen szépen csengő vagy utált családnevükről az emberek nem tehetnek. Leszámítva a ritkán adódó történelmi pillanatokat, vagy azokat az egyéni elégedetlenségeket, melyek miatt valaki a névváltoztatás bürokratikus hercehurcáját vállalja, többségünk azon a családi néven éli le életét, melyet örökölt. A cikk elején emlegetett életre szóló névjáték-tilalom éppen ennek a tiszteletben tartását jelenti a számomra. Az új kormány névsorával való játszadozás tehát - bármennyire kínál is effajta áthallásos csemegézést – változatlanul tabu a számomra. Nagyapámnak viszont „üzenem”: köszönöm, hogy a nagy névmagyarosításkor, 1897-ben kedvemre való nevet választott, s hogy a szlovák „múrany” (kőből épült) melléknévből főnevesült Gömör vármegyéhez kötötte családnevünket.

Murányi Gábor