A közéleti stílus eldurvulásáról

Nyelvművelő levelek XXX.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1994 elején felhívást tett közzé politikai és közéleti stílusunk kulturáltságának megőrzésére. Többek között ez olvasható a felhívásban, amelyet több lap is közölt:

„…nyomatékosan kérjük a hivatásos politikusokat és a nem hivatásos politizálókat egyaránt: őrizzék meg propagandatevékenységükben és vitáikban kulturáltságukat, elsősorban azzal bizonyítva saját emberi méltóságukat, hogy tiszteletben tartják a másokét. Gondolják meg: az országépítés további folyamatában úgyis együtt kell működniük, s korántsem mindegy, milyen emlékekkel, milyen előzmények után! Fogják tehát vissza indulataikat, nem feledve: a vita nem az érzelmek, indulatok harca, hanem »két vagy több személynek szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére«.”

Azóta jó pár év eltelt, de sajnos nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a szövetség felhívásának bármilyen foganatja lett volna. Sőt, inkább romlott a helyzet. A társadalmi érintkezés számtalan területén egyre inkább zöld utat kapnak olyan érdes, faragatlan, parlagias szavak és kifejezések, amelyek korábban csak a bizalmas baráti érintkezés szférájában voltak használhatók. Ma már az országos hírközegekben, sőt a parlamenti megszólalásokban sem számítanak fehér hollónak az olyanféle nyelvi formulák, mint jó buli, visszapofázás, macerás ügyek, ki viszi el a balhét? stb. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy-egy ilyen szó vagy kifejezés használatakor egy akár valóságos, akár csupán sajátos hangsúlyozással érzékeltetett idézőjel utal arra, hogy igen, ez a szó itt nincs a helyén, én most csak kivételesen, a hangulat vagy a téma komorságának oldása végett szőttem bele cikkembe, felszólalásomba. De nem, többnyire nincs semmi jelzés, semmi kikacsintás. Csak a buli, a balhé, a visszapofázás, a macera – na meg a parlamenti közbeszólók tegeződő gorombáskodása.

Igen, a letegezés! A tegeződésnek, amely a második világháború befejeződése óta egyre terjed, kétségtelenül sok előnye van: megkönnyíti a kapcsolatteremtést, közvetlenebbé teszi a beszélgetést stb. Csakhogy a tegeződés a magánérintkezés világába való, a nyilvános megszólaláséba nem. Ha miniszterek vagy honatyák a magánéletben tegeződnek, lelkük rajta; joguk van hozzá, s az is valószínű, hogy így közelibb kapcsolat alakul ki köztük, mint ha az utcán találkozva vagy a parlamenti ülés szüneteiben is az udvarias, de távolságtartó önözés sáncai mögé bújnának. De a Parlament hivatalos tanácskozása nem magánügy, hanem az egész ország lakosságát érintő, sorsát meghatározó közérdekű ügy, közügy, amely nem tűri el a baráti csevegések, tréfálkozások tegező hangját.

Ezzel szemben mit tapasztalunk mind gyakrabban? Azt, hogy a parlamenti ülésen éppen felszólaló többnyire igazodik ehhez az imént vázolt társadalmi elváráshoz, illemnormához, de a közbeszólók, a közbekiabálók már nem. Tőlük – szerencsére nem mindegyiküktől – ilyeneket hallunk: „Ne kiabálj!”, „Ez a Te szinted!”, „Ne hülyéskedj már!”, „Félrebeszélsz!”, „Hogy hordhatsz össze ennyi hülyeséget?”

1848-ban még biztosan jobban megválogatták a szavaikat az Országgyűlés tagjai...

Kedves Hallgatóim! Nem folytatom. Akiben megvan a hajlandóság a jó tanács megfogadására, ennyiből is érthet. Bár a közvetlen hang és stílus önmagában nem baj, sőt érték, szembe kell szegülnünk azzal a divattal, hogy a magánéletbeli érintkezés sokszor érdes, bárdolatlan szavai és kifejezései, na meg a tegező gorombáskodás minden korlátozás nélkül megjelenhessenek a nagy nyilvánosság előtti megszólalásokban, s hogy a parlamenti hangot parlagi hang váltsa fel.

Grétsy László

Az írás eredeti megjelenésének helye: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából (Balázs Géza, Bencédy Jószef, Deme László, Fábián Pál, Grétsy László, Szathmári István), TINTA Könyvkiadó, 2013.

Nyelvművelő levelek sorozat korábbi bejegyzései: