Ájer

A magyarországi magyar–latin kétnyelvűség korában olyan szinonimák éltek és részben élnek ma is egymás mellett, mint ájer és levegő, szilencium és csend, kalendárium és naptár, regula és szabály stb. Az ájer a XVI. századtól adatolható a magyarban, s a XX. századra urambátyámos hangulatú levegő. Érdekes azonban, hogy még a XIX. századi idegen szavak szótárába is bekerült a latin aër ‘lég, levegő’, s később megvan az átvételkor hiátustöltővel megtoldott ájer (vagy ajer) változat mellett az aer ‘levegő’. Gyakori, hogy egy szinonimapár egyik tagja eltérő jelentést vesz fel. Így a magyar nyelvjárásokban az ájer vagy ájër jelentése ‘levegő’ mellett ‘szellő, szél’ is lehetett, ájeres pedig ‘szellős, hűvös’. A székely nyelvjárásokban ájer és dér rivalizálva szerepel ‘levegőáramlat’ jelentésben. Az ájer ‘szél’ néhány további újabb közlésben is felbukkan (például Hideg ájër ver). Az ájer szó főbb jelentései (‘levegő; szél’) mellett előfordul ‘szag’ értelemben is. Mindhárom jelentést hordozza az eredeti latin aer szó is, azonban egyértelműen a ‘levegő’ értelem dominanciájával. Az ájer szónak, hogy meghonosodjon és megmaradjon a magyarban, kétféle módon is helyt kellett állnia: egyrészt meghatározott stílusrétegben kellett elhelyezkednie („urambátyámos”, archaizáló és dialektális lett), másrészt poliszémia révén mellékjelentéseket kellett felvennie a ‘levegő’ mellé (‘szél; szag’).

Analógia, hogy a XX. századra a szilencium szónak a közönséges ‘csend’ helyett egészen sokféle jelentése fejlődött, többnyire ‘elrendelt csend’ értelemben: ‘takarodó a katonaságnál’ (és az ezt jelző kürtjel), ‘csendes tanulás tanulóotthonban’, ‘valamely foglalkozás űzésétől való eltiltás’, ‘valamely jog gyakorlásától való eltiltás’. A rendszerváltás előtt, az 1980-as években kifejezetten a már favorizált, ám a változások gyorsított menetét erőltető, hazafias elkötelezettségű írók (és egyéb művészek) mellőzését jelentette, mint ‘művészre mért kényszerű hallgatás’. Csurka István visszaemlékezése így szólt: „Ezt a szilenciumot én azért kaptam, mert megtörtem a csendet”.

Többféle ‘levegő’ jelentésű szó megléte egy nyelvben nem kivételes. Például e jelentésben a malájban és az indonézben az udara a szanszkrit ‘atmoszféra, ég, vákuum’ értelmű szó folytatása, a hawa arab jövevényszó, és elsősorban ’atmoszféra, éghajlat, lélegzet’, a velük versengő angin pedig elsősorban ‘szél’ jelentésű.

Felvetődik a kérdés, hogy a ‘levegő’ jelentésű szavak a világ nyelveiben alapvetőbbek-e a ‘szél’ jelentésűeknél. Mindenesetre a magyarban a szél szó természetesen adódó, legyegyszerűbb meghatározása ‘levegő mozgása’ vagy ‘mozgó levegő’, s más nyelveknél is hasonló lehet a helyzet. Tanulságos egy eszperantó értelmező szótárból a vento ‘szél’ meghatározása az aero ‘levegő’ segítségével: „Pli malpli rapida movado de la aero en la atmosfero”. Ifj. Plinius római hírekkel mulattatta távoli barátait. Egyes sorait az utókorból sokan magukénak érezték, s így Lénárd Sándor brazíliai völgye jellemzésére is adekvátnak ítélte a következő passzust: semper aer spiritu aliquo movetur, frequentius tamen auras quam ventos habet ‘a levegőt mindig mozgatja valami, inkább szellő, mint szél’.

A latin aer ‘levegő’ és ventus ‘szél’ szavak folytatásai általában megvannak a neolatin nyelvekben, sőt etimológiai megfelelőik megtalálhatók az angolban is (air ‘levegő’, wind ‘szél’, az előbbi ófrancia jövevényszó, az utóbbi egy közös indoeurópai alakra visszavezethető, eredeti germán szó folytatása). A francia alapú mauritiusi kreolban a ler homonima: a névelőt a szótestbe felvéve egyrészt a francia air ‘levegő’ megfelelője és folytatása, másrészt az heure ‘óra’ szóé.

A bikaviadalok speciális nyelvén a mindig szabadban fellépő bikaviadorokra veszélyes szél (egyébként spanyolul viento) neve understatementtel aire (‘levegő’); ha fúj, a köpenyeket beáztatják és homokban megforgatják. A kubai spanyolban az aire ‘megfázás’ jelentésű, s ehhez analógia, hogy a kínai feng és a japán kaze egyaránt poliszém: ‘szél; nátha’.

Érdekes még a cirkuszi műszó homonima ájer, ájerbah ‘hátraszaltó előrehaladással’. E műszó a tornából származik, ahol tulajdonnévből keletkezett, eponima, eredetileg Auerbach, az a és e közötti hiátustöltésnek más változatát képviselte. A műugrásban általánosan elterjedt ugrástípus. Az ugró arccal előre, lábait előre rúgva ugrik el, és hátrafelé forog. Az ugrást először Wilhelm Auerbach német tornatanár írta le 1871-ben. Az ugrás továbbfejlesztett válto­zatait már nemcsak helyből, hanem rohammal vagy kézállásból is el lehet végezni.

Kicsi Sándor András

 

Irodalom

Babos Kálmán 1865. Közhasznu magyarázó szótár... Heckenast Gusztáv, Pest.

Burget Lajos 2008. Retró szótár. Korfestő szavak a második világháborútól a rendszerváltásig. Tinta Könyvkiadó, Bp.

Csurka István 1986. Nyilatkozat. Beszélő 18/3: 606–7.

Gálffy Mózes 1987. Székelyföldi tájszók. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp.

Gálffy Mózes – Márton Gyula 1987. Székely nyelvföldrajzi szótár. Akadémiai, Bp.

Grosjean-Maupin, Émile, et al. 1964. Plena vortaro de esperanto. Sennacieca Asocio Tutmonda, Paris.

Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Akadémiai, Bp.

Kicsi Sándor András – Magyar László András 2007. A @-tól az egyszarvúig. Zoohistóriai érdekességek. Semmelweis Kiadó, Bp.

Lénárd Sándor 1973. Völgy a világ végén s más történetek. Magvető, Bp.

Nagy József 1961. Szép magyar szó. Bevezetés a stíluselemzésbe. Tankönyvkiadó, Bp.

Orlóci Edit, H. 2006. Szabad a porond. A magyar cirkuszi testnyelvjáték (1890–1914). Jószöveg Műhely, Bp.

Terényi István, szerk. 1951. Idegen szavak szótára. Szikra, Bp.

Villám Judit 1987. Nagykőrösi tájszótár. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke – MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp.